Fővárosi Protestáns Kántorátus

Forrás: Evangélikus Élet, 1997. október 26., 3. o.

Harmadik éve szolgál a kelenföldi evangélikus templomban (XI. Bocskai út 10.) a Magyar Egyházzenei Társaság által alapított Fővárosi Protestáns Kántorátus nevű énekegyüttes, amit a Főváros Kulturális Bizottsága tart fenn. Az alapítók célja az volt, hogy biztosítsák Budapest néhány központi templomában a hetenkénti rendszerességgel megtartott énekes istentiszteletek lehetőségét. A liturgikus keret ehhez a zsoltározó esti istentisztelet: a vespera.

A reformációt követően még másfél évszázadig élt evangélikus gyülekezeteinkben is a közösségi imádságnak ezen formája, s csak a „pápista szokásoktól” való erőszakos elkülönülés igénye sorvasztotta el e szép hagyományt. Sajnálhatjuk ezt, s mint századunk harmincas, majd ötvenes éveiben a liturgikus megújulásért küzdő elődeink megpróbálták, mi is tehetünk tevékenyen azért, hogy újjáéledjen a rendszeres közös ima, hiszen az az eleven Egyház egyik – világszerte gyakorolt – gyönyörű megnyilvánulása. Ahogy esti énekünkben énekeljük:

Hála, hogy ébren szentegyházad!

Nappalokon és éjeken

Szüntelen áldhat és imádhat

Nem hallgat el egy percre sem.

(Ék. 124,2. vers)

Hívogatjuk hát a közösségi liturgia iránt felelősséget érző testvéreinket: a tanév minden vasárnap estéjén a kelenföldi templomban (a hónap negyedik vasárnapján a farkasréti temetőnél lévő kápolnában) vesperán vehetnek részt.

Milyen elemekből áll egy ilyen istentisztelet? Zenei nyelve elsősorban a magyar szövegű gregorián ének és a reformáció korabeli korál. Először fennállva hívjuk segítségül az Urat (adjutorium), majd dicsőítő éneket éneklünk az énekeskönyvből. Ezt követi a zsoltározás, két, az ünnephez kapcsolódó zsoltárrecitálás után harmadikként a református hagyományok szerinti genfi zsoltárral. A vasárnap igéje és igemagyarázat következik, amire a tizenhatodik századból fennmaradt graduálkönyvekből választott responsoriummal felelünk. A zsolozsmarend himnusának helyén a mi rendünkben német eredetű korál áll, hogy több legyen a gyülekezet számára már ismert dallam ezeken az istentiszteleteken. (Ez a választás lehetőséget ad arra is, hogy minden második versszakot a kórus többszólamú változatban szólaltathasson meg.) Az ünnepkörönként változó szövegű sorpár, az ún. versiculus vezet át a vespera csúcspontjához, a magnificathoz. Az evangéliumi szöveg iránti tiszteletből ezt is fennállva énekeljük váltakozva egy-, ill. többszólamú recitálással. Rövid kollektaimádság után általában reneszánsz kori motetta zárja ezt a részt a kórus előadásában. A mívesen megmunkált motetták sem csak zenei szépségük miatt kerülnek a liturgiába: igyekszünk az ünnephez kapcsolódó kompozíciót választani, melynek szövegét magyarra fordítva kiosztjuk a gyülekezetnek. Közös általános könyörgés, áldás és esti ének zárja a vesperát.

Eddigi tapasztalataink szerint a korábban csak öt–tíz ember által látogatott esti istentiszteleteink gyülekezete jelentősen gyarapodott, bár vannak, akik – kimondva-kimondatlanul – az énekelt liturgia iránti idegenkedésük miatt inkább más gyülekezeti alkalomra járnak szívesebben. Elsősorban a fiatalok azok, akik szívesen és nyitottsággal fogadják a számukra új istentiszteleti formát. Eleinte az érdeklődők talán csak áhítatos csendben figyelik a liturgiát, és örömmel hallgatják a középkor végi figurális zenét, s csak az ismert korálokat éneklik együtt a Kántorátus tagjaival, majd az állandó részek dallamaiba is bekapcsolódnak, és a vesperákon való rendszeres részvétel megadja azt a gyakorlatot, amivel természetessé válik a zsoltárok és a magnificat közös recitálása is.

Évszázadokkal előttünk élő keresztyének hite és a világ számos hívő közösségének tapasztalata így erősíthet minket is. Hetente ezáltal is átélhetjük, hogy Krisztus eleven egyházának tagjai vagyunk.

(NB Október negyedik vasárnapján nem tartunk vesperát.)