Kiemelt események

A hetenkénti vesperaszolgálat mellett kiemelt események is kísérték a kántorátus útját: önálló hangversenyek, ünnepi szolgálatok, szakmai bemutatók és tematikus sorozatok mellett zenésztársakkal, más együttesekkel közös kisebb-nagyobb vállalkozásokban is részt vettünk ökumenikus, nemzetközi és hazai körben. Az évek során jelen lehettünk az emberi élet fordulópontjain: a kántorátus egyaránt szolgált keresztelőn, esküvőn, örömteli születésnapi alkalmakon és temetési búcsúztatáson.

2011. szeptember 17. 21:30
Kelenföldi evangélikus templom

Kompletórium a Nyitott templom éjszakája fesztivál keretében

„Tér – zene – beszéd. Művészetek találkozása Kelenföldön” volt a kulturális örökség napjai sorozat keretében megtartott alkalom mottója. A napzáró imaórát a kántorátus vezette. A Kelenföldi evangélikus hírlevél így számolt be az eseményről:

„Idén első alkalommal gyülekezetünk is bekapcsolódott a szakrális művészetek hete és a kulturális örökség napjai keretében szerveződött nyitott templomok éjszakája programsorozatba. Az érdeklődőket este 6-tól 10 óráig vártuk a szervezett programokra a templomba. A régi és új darabokat előadó Gemma énekegyüttes, a templom épületével foglalkozó építészeti kiselőadások, az „idegenvezetés” az épületegyüttesben, a Liszt-bicentenáriumhoz kapcsolódó zenés irodalmi összeállítás, valamint az estét befejező napzáró imaóra a Fővárosi Protestáns Kántorátussal – mind felemelő, színes együttlétet biztosított otthonosan mozgó gyülekezeti tagoknak és kívülről jövő érdeklődőknek egyaránt.”

2011. október 23. 18 óra
Kelenföldi evangélikus templom

Vespera a Weiner Leó Zeneművészeti Szakiskola növendékeinek szolgálatával

Előadásukban elhangzott Pergolesi Stabat mater c. műve. Felkészítő tanár Bikfalvy Júlia, orgonán kísért Székely Balázs. A kántorátus a liturgiában szolgált.
2011. október 30. 18 óra
Kelenföldi evangélikus templom

A kelenföldi énekkar szolgálata

Bence Gábor: Igehirdetés az egyházzenén keresztül (részlet a Kelenföldi evangélikus hírlevélből):

„Október 30-án a vesperán szolgált kórusunk: ez olyan istentiszteleti forma, amelybe a többszólamú zene teljes természetességgel belesimul. A kórustagok pedig átélhették azt, amit a kántor minden istentiszteleten átél: szolgálni úgy, hogy figyelmünk, készenlétünk nem lankadhat egy pillanatra sem a szertartás alatt; miközben megszólaltatjuk az éppen aktuális tételt, már lélekben készülni kell a következőre. Van ebben még mit gyakorolnunk, de azért nem kell szégyenkeznünk: megállta helyét az énekkar a vesperán is.”

2011. november 27. 18 óra
Kelenföldi evangélikus templom

Vespera a kántorátus 15 éves jubileumán

Rövidhír a gyülekezeti hírlevélből:

„A tizenöt éve szolgáló Fővárosi Protestáns Kántorátus ünnepi vesperásra hívta régi tagjait és az érdeklődőket templomunkba november 27-én, vasárnap. A zsoltározós istentiszteleten elhangzott G. Ph. Telemann Machet die Tore weit kezdetű ádventi kóruskantátája. Közreműködött a gyülekezet zenekara Bence Gábor vezetésével. Igét hirdetett Bence Imre esperes. Az évfordulóra kis füzet is megjelent, mely végigköveti a kántorátus történetét.”

Az elhangzott önálló művek:

Melchior Franck: Hosianna dem Sohne Davids

G. Ph. Telemann (1681–1767): Machet die Tore weit kantáta

15 éves a Fővárosi Protestáns Kántorátus

Dobszay László: A Fővárosi Kántorátus

Forrás: Muzsika, 40. évf. 1. szám, 1997. január

Régi, nagy kulturális hagyományokkal rendelkező országokban a zenei élet legfontosabb megnyilvánulásai közé tartozik a rendszeres, magas színvonalú templomi zene is (s ezen most nem a templomi hangversenyek, hanem az énekes szertartások értendők). Ilyen ország mindenekelőtt Anglia. Kodály gyakran emlegette csodálattal az angol kórusokat, de valahogy senkinek sem akarózott kimondania, hogy ezeket az angol kórusokat nem az iskolák, hanem a templomok nevelik. A dolog titka az, hogy ezek a templomi együttesek nem véletlenszerű kezdeményezések jóvoltából jönnek létre és működnek, hanem szilárd intézményes bázisuk van.

Egy angliai tanulmányútról hazajövet kezdtünk el töprengeni azon, tehetnénk-e bármit is azért, hogy hazánkban („Kodály országában”) meginduljon a fejlődés ebben az irányban. Nálunk ugyanis vannak nagy kórusok és vannak kis szkólák, de mindkét együttesfajta meglehetősen kiszolgáltatott az énekesek kedvének, korának, szabadidejének. Régebben nálunk is stallumok garantálták, hogy a templom nagyságától függően 8–10 énekesre (s esetleg néhány hangszeresre) napról napra számítani lehessen. Ma a templomok – kivétel nélkül – egy kántort (vagy helyesebb azt mondani: egy orgonistát) alkalmaznak, aki több-kevesebb sikerrel, keményen küzd az énekesek toborzásáért, megtartásáért, egyébként meg kíséri a népéneket, ahogy tudja. Lehetne-e ennél magasabb színvonal felé tenni egy lépést? E töprengés eredménye volt a Fővárosi Kántorátus megalapítása.

Cél

A kántorátus nem egy kórus vagy együttes, hanem olyan kezdeményezés, mely célokat tűz ki, s megpróbál eszközöket keresni a cél megvalósítására. A cél: rendszeres, magas színvonalú, a liturgiával szerves egységet alkotó templomi zenei élet biztosítása.

„Rendszeres”: ez azt jelenti, hogy a csatlakozó kórusok legalább hetente egyszer (de távlatilag: többször; Angliában a hét 6 napján!) énekes szolgálatot teljesítenek. Nagyra becsüljük azoknak a vegyeskaroknak a munkáját is, melyek a nagy ünnepeken, vagy havonta egy-két alkalommal egybegyűlnek, hogy repertoárjukból valamit előénekeljenek, de a kántorátus nem ezt szorgalmazza, hanem a sűrű rendszerességet.

„Magas színvonalú”: ez az előadott művek értékes voltára, s azok színvonalas megszólaltatására utal. Nem okvetlenül nehéz művekről van tehát szó, de mindig értékes művekről, s olyanokról, melyekkel az adott együttes meg tud birkózni. Lehet a megszólaltatott anyag könnyebb, de sohasem híg zene.

„A liturgiával szerves egységben”: ez a legfontosabb követelmény. Nem az elhasznált repertoár ismételgetése itt a cél, hanem a liturgia belső rendje által megszabott, pontosan oda illő, az aktuális liturgikus naphoz tartozó művek szerves összeillesztése. Ez persze sok alkotást, gyorsan forgó énekrendet, s ennek megfelelően jó kottaolvasási gyakorlatot kíván. Angliában szabály, hogy egy negyedéves ciklus (tehát 72 nap) alatt nem ismétlődhet ugyanaz a mű. Ez – még ha számunkra elérhetetlennek tűnik is – megfelel annak a törvénynek, hogy minden napnak megvan a maga saját énekrendje, s nem a kórusvezető önkényén vagy a kórus felkészültségén múlik, hogy mit is énekelnek.

„A liturgiával szerves egységben”: ez azt is jelenti, hogy a képzettebb énekesek megszólalásának pillanatát, hosszát, tartalmát az istentisztelet belső logikája szabja meg. Ezért van oly nagy jelentősége az alternatim gyakorlatnak is: gyakran a gyülekezet és a képzett énekesek énekének váltakozása felel meg legjobban a liturgia drámai természetének. Az énekesek természetesen segítik a gyülekezetet abban, hogy a közösségre tartozó részeket (népénekeket, könnyű gregorián tételeket stb.) el tudják énekelni. A liturgia megszabja azt a mozzanatot, mely indokolja a képzett énekesek megszólalását: legyen az egy melizmatikus egyszólamú dallam (akár szólóénekes előadásában), egy megfelelő, két-három énekes vagy kamaraegyüttes által előadott betét, „clausula”, vagy egy motetta egy nagyobb kórussal. Mindez természetesen az adott felekezet hagyományainak megfelelően.

„A liturgiával szerves egységben”: ez jó esetben jelenti magának a liturgiának gazdag, méltó végzését is, olyan belső lelkületet és olyan külső „ceremóniát”, mely – még tisztán zenei értelemben is – méltó életteret ad az éneknek.

Eszköz

Hogyan lehet azonban mindezt megvalósítani?

Az ilyen rendszeres énekvezetést természetesen akkor lehetne megfelelően biztosítani, ha az énekesek illő honoráriummal lennének lekötve. Nem tudom, miért kell ezen röstelkedni. A papot is megfizetik. A pénz itt nem a buzgóságot pótolja, hanem azt garantálja, hogy az énekes rendszeresen és biztosan ott lesz a próbán és a szolgálaton. De persze kinek van annyi pénze, hogy minden templomban biztosítsa legalább 6–8 fizetett énekes jelenlétét, úgy, ahogyan ez évszázadokon keresztül a gyakorlat volt? A Fővárosi Kántorátus azzal próbálkozik, hogy ösztöndíjas helyeket (stallumokat) létesítsen, melyekből a kántorátus céljainak megvalósítására törekvő kórusok legalább egy-két vezető énekest nyerhetnek. Mit segíthet egy-két „lekötött” énekes jelenléte? A legegyszerűbb, zömmel a gyülekezet által végigénekelt istentiszteletet is képes „megemelni”, akár egyetlen énekes is, a megfelelő helyen elhangzó liturgikus szólóval. Ha két-három jó hangra, biztosan kottát olvasó férfi énekesre számíthatunk, azok a liturgikus „elemi” többszólamúság előadására is képesek, de a polifon kórusnak is gerincét képezhetik, s hangjukra a templom amatőr énekesei is biztosan támaszkodhatnak. Végül segíthetnek az énektanításban: akár a kórusban (szólampróbák, utánpótlás), akár az ifjúság vagy a gyülekezet zenei nevelésében.

Lehetőségek

A kezdeményezés jelentőségét először a Fővárosi Önkormányzat ismerte fel, s a tevékenység megindulásához támogatást biztosított. Ahhoz ez nem volt elég, hogy ösztöndíjas helyeket alakíthassunk ki és hirdessünk meg, de ahhoz igen, hogy két „mintahelyet” létesíthessünk.

Egyik: a Szent István bazilika oratóriuma, ahol egyelőre hetenként egyszer, minden csütörtök este 3/4 7-kor katolikus rítus szerinti énekes vesperást végeznek, melyben a gyülekezet is részt vesz magyar és latin gregorián énekével, de alternatim polifon műveket is énekelnek a 12 tagú férfi–fiú együttessel. Hétről hétre az egyik zsoltár, a himnusz, a Magnificat, a zárómotetta hangzik el, más-más szerzők (főképpen középkori és reneszánsz mesterek) kompozícióiban.

A másik hely: a kelenföldi evangélikus templom, ahol minden vasárnap este 6 órakor a magyar protestáns graduálok hagyományai szerint végzik a vesperást, a gyülekezet magyar nyelvű énekét genfi zsoltárfeldolgozással, korálhimnusszal, Magnificattal, motettával felékesítve (főként XVI–XVII. századi protestáns szerzők műveivel), 12 tagú női–férfi kamarakórus szolgálatával.

A két liturgikus helyen 1996 februárja és júniusa között 40 vesperás, s azon a liturgikus egyszólamúságot nem számítva több mint 100 mű hangzott el. Azt hiszem, soha Magyarországon nem volt alkalom arra, hogy ennyi idő alatt, ilyen rendszerességgel ennyi vokális remekmű szólaljon meg, s ez hétről hétre mindenki számára (ingyen) elérhető legyen.

Az 1996/97-es évben a támogatás a Nemzeti Kulturális Alap nagylelkűsége révén bővült, így sor kerülhetett az első pályázatra, mintegy tíz ösztöndíjas hely meghirdetésére. Ebből egyelőre négy került betöltésre, mely által két újabb liturgikus kórus csatlakozott a Fővárosi Kántorátushoz, s a pályázatot kéthavonta megismételve, az 1997-es év elejére talán már 5–6 budapesti templomban lehet a rendszeres énekszolgálathoz segítséget adni. A kántorátus egységét nem csak a kitűzött célok biztosítják, de jelezni fogja azt a havonta megjelenő programnaptár is.

Bekapcsolódás

Mennyiben érinti ez – a zenekultúra helyzetét figyelemmel kísérők valószínű érdeklődésén túl – az olvasót?

Elsősorban annyiban, hogy a hét két estéjén elmehet a „standard helyekre” (csütörtökön a Szent István bazilikába vagy vasárnap a kelenföldi evangélikus templomba), s ott szép egyházzenét hallgathat. Valószínűleg januártól már program-kalendárium fogja hírül adni nemcsak e két helynek, hanem a csatlakozott többi templomi kórusnak hetenkénti énekrendjét is.

Az egyházzenészek érdeklődhetnek a Fővárosi Kántorátushoz való csatlakozás felől, s a Magyar Egyházzenei Társaság címén énekes stallumokra is pályázhatnak.

Az igazi hosszú távú megoldás az lenne, ha a Fővárosi Kántorátus alapítványi tőkét tudna gyűjteni, mert annak kamatai évtizedekre kiszámíthatóvá, valóban hagyományteremtővé tehetnék működését. A jelenlegi támogatások tőkésítését azonban a rendeletek tiltják. A Fővárosi Kántorátus szívesen veszi, ha ebben bárki ötlettel vagy hozzájárulással segítséget tud nyújtani.

Bódiss Tamás alapító: Emlékszem: hetvened vasárnap kezdtük el Schütz: Herr auf dich traue ich motettájával…

A Zeneakadémia Egyházzenei Tanszékének első oxford–londoni tanulmány-útját (1995) különleges élményként éltük meg. Én már tudtam, mire számíthatunk. Főiskolás éveim alatt lemezről ismertem meg a cambridge-i King's College hihetetlenül tiszta, homogén hangzását és azt, hogy egészen egyszerű tételeket is énekelnek, melyeknek zenei hangulata nagyon megfogott. (Az egyik ének dallama is, szövege is külön-külön ismerős volt a Hallelujah! című missziói gyűjteményből, melyet gyülekezeti kórusunkkal is el tudtunk énekelni.) A tanulmányút előtti évben részt vettem a llangolleni (Wales) kórusversenyen, melyről hazafelé tartva sikerült eljutnom a Westminster Abbey egyik hétköznap délutáni Evensongjára. Itt szereztem az első személyes élményt. Amit Angliában tapasztaltunk: a legmagasabb fokú zeneiség, melyet a liturgia istentiszteletté tett. E két tényező igen magas hőfokon „összeforrva” olyan spirituális élményt szerzett, melyet mindaddig hiába kerestem.

A következő évben jött létre a Fővárosi Kántorátus. Ennek liturgiai és zenei rendjét Gáborral együtt alakítottuk ki, a magam részéről sok tekintetben az angliai tapasztalatokra alapozva. A kelenföldi liturgiában – az anglikán Evensonghoz hasonlóan – a liturgikus tételek mellett helyet kapott a polifón kórusének, az orgonajáték és a gyülekezet aktív bekapcsolódását legjobban segítő gyülekezeti ének is. Ma is vallom, hogy e négy műfaj – helyi lehetőségekhez igazodó – egyensúlya és jelen-léte teszi teljessé az istentiszteleti zenei szolgálatot. Ebben a lehetőségek határait figyelembe vevő, mégis igen változatos zenei-liturgiai egységben a gyülekezet is megtalálja helyét, ugyanakkor nem kell lemondani a zenei igényességről sem.

Az angliai tapasztalatok alapján illesztettük a vesperás imádságrészébe a viszonylag szabad textusválasztású motettát, mely lehetőséget adott arra, hogy a protestáns egyházzene önálló alkotásai (a bibliai szövegű Schütz-motetták vagy akár valamely Bach-kantáta megfelelő részlete) is megszólalhassanak e liturgikus keretben.

Nagyon emlékezetes fél évet töltöttem a Protestáns Kántorátusban. Gábor mellett elsősorban az orgonás feladatokat láttam el, melyet csak az 1996 nyarán elvállalt fóti református kántori szolgálat miatt voltam kénytelen abbahagyni. Ott ugyan nem adódott hasonló jellegű szolgálati lehetőségem, de nagyrészt a kelenföldi tapasztalatokra alapozva 2006 januárjában – pontosan 10 évvel a kelenföldi kezdetet követően – sikerült elindítani az azóta is folyamatos, havi rendszerességű vesperasorozatot immár református területen is: a Kálvin téri templomban.

Belák István és Zsuzsa: Miért épp a vesperás?

Amikor néhány évvel ezelőtt mint vidéki bejáró visszataláltunk Kelenföldre, a vasárnap esti hat órás istentiszteletet kerestük fel. Az esti istentisztelet számunkra az ünnep. Már elmúlik a hét végi restanciák teljesítésének türelmetlensége, a hajsza az idővel. Vasárnap este az összegzésé, a hétköznapokra való nyugodt felkészülés lehetősége. A lélek feltöltése imával, zenével.

Kelenföldön immár tizedik éve hosszabb-rövidebb időközökben folyamatosan az esti együttlét az ún. vesperás istentisztelet. Vasárnap esti imádságos gregoriánozás.

Első alkalommal kissé idegenkedéssel vettük kézbe a kottát és a liturgia rendjét, hiszen arra vágytunk, hogy minden porcikánkat átjárja majd az orgona hangja, kimosva agyunkból a terhes gondolatokat és a gyülekezettel együtt énekelhessük a megszokott énekeket. Ehelyett a tanácsterem felől lázas készülődés hangjai után fehér ingbe öltözött fiatalok jelentek meg és vonultak be az oltár elé. Megszólítottak bennünket, beszélni kezdtek velünk a gregorián ősi énekhangján. Kérdeztek és feleltünk. Követtük a liturgia szövegét, dallamát és egyszerre részesei lettünk a csodának. A gregorián énekhangján, melyet egyik néprajz- és zenekutatónk Európa egyetlen kétezer év óta áradó műzenéjeként jellemez. „Beletorkollott az ókori Közel-Kelet zsoltározása, ősi hirdető, köszönő, olvasó, litániázó tónusok hangja”.

A Bence Gábor irányította Protestáns Kántorátus kamarazenészei hétről hétre újabb és újabb meglepetéssel szolgálnak. Felkészülnek az egyházi év alkalmainak megfelelő liturgia szerinti zsoltárokkal. Felfedeztetik velünk a versek tartalmát, értelmét, magával ragadnak, elvarázsolnak bennünket olykor saját hangszereken játszott kíséreteikkel. A zeneszeretet tisztasága sugárzik arcukról, részeseivé válhatunk az örömnek, mely az elmélyülésben segít. Kifejezi imádságunkat, könyörgésünket.

A zsoltárok antifónáit először bemutatják az előénekesek, majd közösen is elénekeljük. A szakaszokat a két padsorban ülők egymással felváltva recitálják. A genfi zsoltárt versszakonként énekli a gyülekezet majd a kórus.

Az igemagyarázat után következő himnusz mindig valamelyik szép egyházi énekünk, melyet a kórus saját hangszerelésében hallunk, mintha önálló többszólamú kórusmű lenne. Alig ismerünk rá sokszor énekelt dallamunkra, melyet a következő versszakban magunk is velük éneklünk.

A Magnificat versszakainak váltakozó ismétlése után következik a minden ünnepi alkalomra választott motetta. Schütz, Telemann, Monteverdi, Palestrina vagy kevésbé ismert szerző műve. Az énekhang kristálytisztasága betölti a templomot, átjárja a lelkeket, és mi köszönjük az ajándékot, elmúlt hetünk fénypontját.

Sokan vagyunk, akik menekülünk a hétköznapok zajos rohanásától. Csendre, nyugalomra vágyunk. Talán ha többen eljönnének a vasárnap esti vesperásra, átélhetnénk együtt, amit keresünk.

Megújult erőt, reményt, bizakodást a következő hétre!

Mády Katalin: Örök újonc

1999 óta vagyok a kántorátus tagja. Ez tekintélyes időnek tűnik, ám mikor hosszabb szünet után idén októberben először jelentem meg vasárnap nem sokkal fél 5 után a próbán, Bence Gábor udvariasan bemutatott a többi kórustagnak. Ez egyben azt is előre jelezte, hogy nem vagyok én vén róka, akinek a zsigereiben van a Magnificat vagy a Responsorium, hanem – most már harmadszorra – sületlen kezdőként ülök a próbán, majd később a padban, akinek jóakaró szomszédja mutatja meg, hova kell lapozni, és mit kell énekelni (és oldalpillantásokkal jelzi, mit nem kellett volna).

Mikor 1998-ban, egyetemi éveim után, hazajöttem Hamburgból, visszatagozódtam a kelenföldi énekkarba, zenei bölcsőmbe. Ugyanebben az időben Pap Anna Inkeri kivált a kántorátusból, és megüresedett egy hely a mezzoszopránban. Így kerültem ’99 januárjában egy vízkereszti inspekció után a nem-szoprán női szólamba.

Régi énekkarosként nagy megtiszteltetésnek éreztem a kántorátusba szóló meghívást. A többieket nagyrészt ismertem – Végh Bandival, Széchey Orsival, Pap Kingával, Farkas Erikával, Ferenczi Zsolt Medvével, Pócs Mikivel már a nagy énekkarban is együtt énekeltünk, Ecsedi Klárit és Csernyik Balázst hátulgombolós korunkból ismertem a fóti kántorképzőből, a többiek nevét így gyerekjáték volt megjegyezni. Az ismerkedésre jó alkalmat adott egy kávémaradékról elnevezett vendéglátóipari egység közelsége, amit télen nem igazán fűtöttek, de ezen mindig lehetett segíteni. Számomra a koronát az tette fel a kántorátus ezen időszakára, mikor Klári meghívta a társaságot Sárospatakra. Szülei lelkesen láttak minket vendégül, csak akkor lepődtünk meg kicsit, mikor a „Ki nyer ma?” kérdéseire élesben várták tőlünk a választ.

Vidám kántoráta életem 2000 őszén átmenetileg hibernálódott, mikor Münchenben doktoranduszi állást kaptam. Onnan visszajőve elképedve állapítottam meg, hogy a régi kántorátusra szinte egyetlen arc sem emlékeztet. Ekkorra beindult a Zeneakadémián az egyházzene szak, és az ő protestáns hallgatóiknak egy adott évben járniuk kellett a kántorátusba. Szerencsére belőlük sokan ott ragadtak Kelenföldön, így a 2005-ös finnországi útra összeszokott társasággá váltunk. Ez az út azért is érdekes volt, mert Gábor finnországi múltjába is bepillantást engedett, valamint Kinga jóvoltából még a saját felmenőim történetéről is tanulhattam újat. Nagyon jó volt viszontlátni a Kaleva gyülekezetben sok kedves arcot, akiket a sárszentlőrinci testvérgyülekezet távoli tagjaként ismertem gyerekkoromban. Nem utolsó-sorban meg kell említeni azt a lelkiismereti szétszakítottságot, amit a finnek alkoholhoz való negatív hozzáállása, valamint a mi fellépések utáni sörszomjunk okozott sokunk torkában. No és persze a szaunázós estét, ami a magyarokban gyakran a teljes lelazultság és a rityegés-rötyögés állapotát váltja ki.

Újabb németországi ösztöndíj, újabb többéves távollét. És akkor egyszer csak 15 éves a kántorátus. Ugyan 12 éve járok ide, mégis minden alkalommal be kell mutatkoznom valakinek, köztük volt énekkaros társaim gyerekeinek... Már nincs puska, amin minden énekelnivaló rajta van, hanem bőszen lapozgatni kell a zöld könyvben (ami persze nagy dolog!). Máshogy szól a zsoltárhajlítás, máshogy vannak felosztva a zsoltárokban a szakaszok, megjelent a bevonulás utáni énekkari darab mint plusz gyöngyszem – és én megint újonc vagyok.

Azért van egy biztató jel: nemrég megkérdezett egy német ismerősöm, akit egy közös énekkaros turnéról ismerek, hogy ha találna egy spontán összeverődött kamarakórust, énekelhetnének-e valahol Budapesten, mondjuk az én gyülekezetemben. Óvatosan azt is megkérdezte, milyen felekezetű, és ha protestáns, ezen belül milyen irányzatú a gyülekezet. Kiderült, hogy azért kérdezi, mert egy ún. Evensongot, azaz egy angol hagyományok alapján szerveződött esti énekes–imádságos alkalmat szeretne összeállítani, de nem tudja, a gyülekezet hajlandó-e ezt a műfajt befogadni. Több levélváltás után rájöttem, hogy a vesperára gondol. Azt hiszem, az erre lehető legalkalmasabb gyülekezetet találta meg :-)

Abaffy Nóra: Fővárosi Protestáns Kántorátus – az én kilenc évem

Számomra ez a történet 2002-ben kezdődött. Németországba utazott a csapat, ehhez kerestek egy plusz énekest. Majd miután hazatértünk, kiderült, hogy mint a Zeneakadémia egyházzene szakos hallgatójának, „kötelező szolgálat” egy évig, félévente legalább hat alkalommal csatlakoznom.

Így lett ideiglenesből kötelező, majd az életem meghatározó része. A zsoltározással, a magyar nyelvű gregorián éneklésével, a gyülekezettel való váltott, ún. alternatim énekléssel, a motettával, Magnificattal, esti énekekkel, igékkel, prédikációkkal, imádságokkal. Minden egyes vasárnap este haza tudtam vinni onnan valamit. Volt olyan alkalom, hogy tizenöten szolgáltunk, de olyan is, amikor csak hárman. Jártunk Németországon kívül Finnországban, Budapest más gyülekezeteiben, kórustalálkozón, de diplomakoncertemre, diplomaliturgiámra is az együttes énekes közreműködését kértem. Gyakran csupán néhány fős gyülekezet csatlakozott hozzánk, azonban soha nem felejtettük, hogy ezeken az esti imaórákon is az Úrnak szolgálunk.

Életem színterének megváltozásával szomorúan búcsúztam a csapattól idén májusban, de remélem, még sok alkalommal visszalátogathatok a vesperákon Bence Gábor irányítása alatt lelkesen éneklő kántorátusba, s kívánom, hogy ez a XVI. századi hagyományokban gyökerező istentiszteleti forma sokak életének részévé váljon!

Köszönet a sokévi lelki táplálékért! S.D.G.

Pap Kinga Marjatta: 15 év

Emlékszem az első estére. Meg volt hirdetve, hogy a kelenföldi énekkar csütörtöki próbája után megbeszélés lesz a kántorátus alakulásáról. Fájt a torkom, és édesanyám nem akart elengedni a próbára. De én mégis elmentem. Tizenöt év telt el azóta.

A kezdeti hőskor két vezetővel (Bódiss Tamás és Bence Gábor) és sok-sok fénymásolt kottalappal, gimnazistaként luxusnak számító 800 Ft-os fizetéssel.

Jött aztán sok egyházzenész, még nem kötelező gyakorlatként, de lelkesedésből, stabil 12 fő körüli énekesi jelenléttel. Akkor egy ideig én voltam a kisebbség ún. gyakorlott (de nem képzett) kórus-énekesként.

Koncertek, utazások követték egymást – Pápa, Sárospatak (nyári tábor a panelban:), Kecskemét (mit is játszottunk órákig egy teljesen üres kocsmában? Megyesiékkel, az biztos), közös évadzárók a katolikusokkal (Bazilika, Rezső tér), rendszeres kántorátusbulik azóta messzi országokba tűnt tagokkal…

Néhány félév távolság után visszakerültem én is a vérkeringésbe, több ország kórusaiban megérlelt hozzáállással. De nemcsak én újultam meg.

Az évtizedes kivágás–ragasztgatás után (ProtGrad) – a kántorátus sokéves munkájától talán nem egészen függetlenül – végre megjelent a GYLK. A négyszólamú genfi zsoltárok két praktikus füzete már korábban felváltotta a tenor cantus firmusos, kézzel beírt magyar szöveg között alig kiolvasható kottákat. A kézírásos kottalapok helyét átvették előbb az otthon Finaleval beírt, majd az internetről utolsó percben is letölthető kották.

A technikai háttér mellett folyamatosan újul az énekesek köre is. Egyházzene szakosok, hovatovább kántorszakosok, fóti gyökerű énekesek következtek sorra. Most már gyerekek, fiatalok, második generációs kántorátustagok veszik át a hangot. Ferencvárosban létrejött Budapest második, rendszeresen szolgáló evangélikus együttese (a gyermekkorában emlékeim szerint a bazilikai fiúkórusban éneklő Muntag Lőrinc vezetésével). A kő gördül tovább: zeng az ének, és hirdettetik az evangélium.

Bence Gábor: A Protestáns Kántorátus tizenöt éve

Amikor elkezdtük a „vesperázást”, nem gondoltam, hogy megváltoztatja gondolkodásomat az egyházi zenéről. Ezt egyszerűen talán így fogalmazhatom meg: korábban a jó értelemben vett megnyilatkozás, bizonyságtétel volt számomra az egyházzene, mára e mellé – talán ez elé – odaértem már az önátadás fogalmát, azt, amikor nem én „nyilatkozom meg” hitről és reménységről, hanem a Végtelen tud megnyilatkozni az alázat imádságában. Hosszú tanulási, tapasztalati folyamat eredményeként merem ezt leírni (s remélem, e folyamatnak nincsen még vége) — tizenöt éve működik a Protestáns Kántorátus.

Hogyan kezdtük, miért csináljuk?

Végh Andris segítségével már korábban is énekeltünk zsoltározó imádságot a gyülekezeti kórus tagjaival ádventi és böjti időben, sőt nyári kalaznói táborainkban is. Jó volt kötött keretet találni a közösségi imádságnak, hisz az egymás előtt kitárulkozó, fiatalosan egyéni imádság már nehezen lett volna vállalható a felnőttek közösségében. S tagadhatatlan, hogy a „Hogyan is kell ezt csinálni?” kérdése sokáig erősebb volt annál, semhogy könnyen átadjuk magunkat az imádkozást segítő liturgiának, mégis kezdettől fogva éreztük: valami csodának, megmagyarázhatatlannak, talán a szentek közösségének lehetünk részesei.

1996-ban hetvened vasárnap után elindult Dobszay professzor javaslatára a heti rendszerességű zenés istentiszteletek sorozata. Eleinte csütörtök esténként jöttünk össze – az alapító Fővárosi Önkormányzat célja az volt, hogy hétköznapokon is lehessen magas szintű egyházzenét átélni Budapesten –, de hamar kiderült, hogy ez nem járható út. Ez idő tájt a vasárnap esti istentiszteletek látogatottsága oly alacsony volt, hogy gyakran kérdéses volt az is, jön-e egyáltalán valaki a lelkészen, egyházfin, kántoron kívül. Ma is úgy érzem, azzal, hogy vasárnapra tettük a kántorátus szolgálatát, megmentettünk egy istentiszteleti alkalmat. Egy ideig még havonta egyszer a farkasréti kápolnában volt a vespera, mert Kelenföldön akkor gitáros istentiszteletet tartottak, de arról is kikoptak a fiatalok végül. Így a nyári időszakon kívül minden vasárnap délután összejövünk „kántorátusozni” már évek óta.

A rendszeresség fegyelmező ereje még, amit említenem kell, amiben megváltozott a látásmódom. Jó, hogy a vasárnap délutánt kitölti a készülődés és a közös próba, jó, hogy vannak olyan elemek imádságos életünkben, amelyek változatlanok hétről hétre, jó, hogy az egyházi év körforgása mindig újra elénk hozza egy-egy ünnep énekrendjét.

Őszintén leírom: évekig úgy gondoltam, hogy tevékenységünkkel mi tanítgatjuk a gyülekezetet a rendszeres imádságra, míg végül megértettem: a kántorátus mindenkori tagjai alkotják azt az imaközösséget, amelybe betekinthet, bekapcsolódhat mindenki, aki eljön az istentiszteletekre.

Mi tartja össze ezt a közösséget? Ha születnek is benne baráti szálak, biztosan nem ez az elsődleges összetartó erő. Igaz, jó együtt lenni, volt, amikor kisebb-nagyobb közösségi programot is szerveztünk, de mind életkorban, mind érdeklődésben oly különbözőek vagyunk, hogy ez nem lenne elegendő motívum a kitartó együttlétre. Azt remélem, a zene hatalmának ismerete tart minket össze. Az a tapasztalat – mindegy, melyikünk hol szerezte ebben döntő élményeit –, hogy a zene nyelve mélyebb, mint a verbalitás; a zene hidat épít az anyagon túli világ felé; a zene ajándék Istentől, ami a teremtett világ rendjét hivatott visszatükrözni. Úgy látom, akik hétről hétre összejövünk az énekelt vespera megszólaltatására, ebben az élményben szeretnénk megfürödni: részese lehetek a teremtésnek, a zene létrehozásának úgy, hogy közben magamat teljesen átadom a kötött liturgiájú imádságnak.

Társak, a közösség

Visszaemlékezve a másfél évtizedre, óhatatlanul különböző korszakokra igyekszünk osztani az időt. A kántorátus életében nem voltak túlzottan éles határvonalak, legfeljebb egy-egy kulcsfigura rendszeres jelenléte tagolja szolgálatunkat. Talán senki nem bántódik meg, ha neveket itt nem nagyon említek: Bódiss Tamással indítottuk a munkát, jó volt rábíznom magam azon kérdések eldöntésében, amiben semmi gyakorlatom korábban nem volt. Az első csapat magja a gyülekezeti kórusból állt össze, őket erősítették egyházzenész hallgatók. Később jobban elkülönült az énekkar és a kántorátus, így néha kétkórusos műveket adhattunk elő. Volt idő, amikor a fiúk domináltak, s volt, hogy a csapat húzóereje a Stella ének-együttesből járt közénk. Sokat jelentett, amikor tanítványaim álltak be a sorba, és sokat tanultam a tanárként dolgozó énekestársaimtól. Örültem, amikor közösségünk egyházzenei műhelymunkát végezhetett, s még Fóton is együtt lehettünk nyaranta, és értéknek találom azt is, amikor a gyülekezet fiataljai közül tudnak néhányan munkánkba bekapcsolódni. Vannak köztünk olyanok, akik szinte végigszolgálták a mögöttünk lévő tizenöt évet, van, aki több év kihagyás után újra közénk állt, van, aki szinte sírva jelentette be, mikor élethelyzete változása miatt búcsúzni kényszerült. Volt, hogy bántottuk egymást, s nehezen viseltük különbözőségeinket, máskor pedig felszabadulva játszottunk őszintésdit baráti bulinkon.

Szolgatársak

Jó volt, amikor olyan lelkészekkel szolgálhattunk együtt, akik velünk imádkoztak, és elviseltük, amikor az igehirdető csak a saját mondandójára koncentrált.

Leegyszerűsítve a kérdést, úgy tűnik, azok a lelkészek, akik valamiféle érzékenységet kaptak a szellemi értékek, a művészet tisztelete iránt, fel is tudták használni szolgálatukban a zsoltározó istentiszteletek adta lehetőséget. Egyikük arra koncentrált, hogy megérintő meditációjával belesimuljon a mértékletes szertartás menetébe, másikuk békét sugárzó tekintetével vállalt aktív közösséget velünk a liturgia megszólaltatásában.

Megerősítésnek éreztük, amikor a harmadik igehirdetésében rendre elmagyarázta, hogyan is függenek össze az imádkozott zsoltárok az alapigével és az egyházi évvel. Néha megzavarodtunk, de szeretettel fogadtuk végül, amikor az igehirdető megnevezve minket a kántorátushoz intézte beszédét.

Megszégyenültünk, mikor egy idős lelkésznőt előítélettel vártunk helyettesítő szolgálatára, s a közös imádságon átélhettük valódi jelenlétét, közösségvállalását. Viccesnek találtuk, amikor egy lelkész protestáns polgárpukkasztásként használta az énekes liturgiát. És ma sem értjük, hogy lehet úgy végigülni Luther-kabátban egy istentiszteletet, hogy nemhogy száját, de még az énekeskönyvet sem nyitja ki „szolgatársunk”.

A zenei anyag

Személyesebb tapasztalatokra térve hálával emlékszem vissza arra, mennyire sok szerzőt, művet, műfajt ismertetett meg velem a vesperázás elindítása. Igyekeztem szigorúan ragaszkodni ahhoz, hogy a megszólaltatott motetták és korálok megfeleljenek az adott ünnep igerendjének, ezért rengeteg kórusművet átlapoztam, mielőtt kiválasztottam a megszólaltatandót. Közben figyelnem kellett arra is, hogy milyen szólamok állnak éppen rendelkezésre egy-egy vasárnap. Még ma is mosolyra késztet, amikor egy-egy olyan kotta kerül ismét a kezünkbe, amelyet több mint tíz éve ollóval és a kis „fogyatékos” fénymásolóval készítettem, kapkodva írtam bele a magyar szöveget; vagy amikor előbukkan egy-egy gót betűs kotta, amelybe egyikünk fonetikusan beírta a kiejtést magának. Ez idő alatt tudtam meg, mi az az „evangéliumi motetta”, ki Resinarius, és azt is, hogy Michael Praetorius nem keverendő össze Hieronymus-szal. Lenyűgözött Byrd és Tallis, megértettem, miért Palestrina az etalon és kíváncsi lettem az utánozhatatlan hangú Eccardra. Bevallom, máig is Schütz az, aki a legtöbb örömöt szerzi nekem, ő az ideális lutheránus egyházzenész. Megértettem valamit a reneszánsz kor szövegkezeléséből, nem ijedek meg, amikor kettőből háromba kell átlépni, és képes vagyok már lemondani a túl nehéz művek azonnali előadásáról.

A próbaidők hajtása

Somolyogva emlékszem vissza, mennyi gondot okozott eleinte a genfi zsoltárok szövegének kiolvasása, hiszen a többedik versszak már nincs a kotta alá írva. S elszégyellem magam, ha eszembe jut, milyen türelmetlen voltam, ha valaki közülünk nehezebben állta meg a helyét a „gyorstanulási versenyben”, s többször is visszakérdezett: „Most akkor hol is tartunk, honnan kezdjük?”. Fontos tanulság az is, hogy nem lehet minden kórusműben „megváltani a világot”, drámát alkotni ott, ahol csendes imádat szólal meg, romantizálni azt, ami visszafogott és objektív zene. Tréfásan fogalmazva: az egyházzenei művek sikere többnyire nem a sikerességre törekvéssel valósul meg.

A genfi zsoltárok megnyíló világa

Éveket vett igénybe, mire Szenci Molnár szövegei kedvessé váltak számomra – a dallamok korábban megragadtak már. De mára van húszegynéhány olyan genfi zsoltár, amely meggyökerezett bennem, életem részévé vált. Sokat tanultam Goudimel egyszerű harmonizálásaiból, és nyitottan keresem a polifón zsoltár-feldolgozásokat is.

A rögzített gyakorlat

Tíz év tapasztalata állt már mögöttem, amikor a Gyülekezeti liturgikus könyv szerkesztésébe kezdtünk munkatársaimmal. Bekerült e kiadványba a zsoltározó istentiszteletek rendje, s gazdag példatárat is tudtunk mellé rendelni kipróbált anyagokból. A kötet készítése közben gyarapodott is a repertoár: újabb antifónák, gyülekezeti énekek válhattak így gyakorlatunk részévé. A GyLK megkönnyíti az előkészületi munkát, papírt spórolunk meg azzal, hogy nem kell alkalmanként mindent fénymásolni. Sajnos az is igaz, hogy máig többen panaszkodnak a kötetre, hogy túl sokat kell lapozgatni, nehezen követhető az istentisztelet folyamata.

Kottatár

A fenntartó Fővárosi Kántorátus Alapítvány iránti kötelezettség miatt hétről hétre dokumentáltuk az elhangzott anyagot, sőt legtöbbször hónapokra előre összeállítottuk a tervet. Személyiségemtől idegen feladat ez, Pap Kinga, Ecsedi Klári, Győri Kati titkárkodása vitte előre az ügyet. Az évek alatt komoly kottatár állt össze korálfeldolgozásokból, motettákból, genfi zsoltárokból: ezt Klári rendezte úgy össze, hagy ma egy mozdulat csak elővenni a kijelölt műveket. A gyülekezeti énekkar kottaanyagával együtt szinte kimeríthetetlennek mondható ez a gyűjtemény. Mégis igyekszem – alkalmanként legalább – új művet is az énekesek elé adni, szükségünk van a frissülésre, érdekes kipróbálni ritkábban használt szerzők műveit, s a nehezen tervezhető szólamjelenlét is néha erre kényszerít.

Ruhák, hangszerek

A „hőskorban” hosszú, vajszínű pulóver volt az „egységes” öltözetünk. Amikor elhatároztuk, hogy készíttetünk egyenruhát, riasztott az igénytelen műszálas kappa és az „apácashow” karing stílusa egyaránt. Első egyenruhánk ezért inkább ingformátumból alakult ki, kicsit hosszított, térd feletti változatban. Később beláttuk, hogy több előnye van a térd alatti hosszúságnak, az újabb kollekciót már ilyenre készíttettük. Kicsit hálátlan a természetes len anyaga, a szabás sem mindenkire előnyös, de ma már teljes természetességgel viseljük liturgikus ruhánkat.

Nagy esemény volt, amikor Andrejszki Judittól sikerült megvásárolnunk szépen átalakított spinétjét. Évekig ez a hangszer volt a kórusnak és a gyülekezet énekének is kísérőhangszere. Később Bagi Tamás varázsolt távirányítást az orgona Rückpozitívjához, így ma már az oltártérből is lehet orgonát használnunk.

Többször tűnt úgy, hogy az orgonazene állandó része lesz a vesperáknak; eleinte Bódiss Tamás készült elő- és utójátékokkal, Simon Barbara és Mekis Péter is többször szolgált közöttünk orgonával. Ezek a próbálkozások bemutatták, hogy szinte ugyanolyan alapossággal kellene készülni az orgonairodalomból a vesperákra, mint a kórusművek terén, s még össze is kellene hangolni e kettőt: nem megoldhatatlan, de nehéz feladat, ez idáig nem volt erőnk hozzá.

A kelenföldi tanműhely

Ha valamire, hát erre egyáltalán nem törekedtünk: hogy gyakorlóterep legyen a kántorátus egyházzene szakos főiskolásoknak. Mégis úgy alakult, hogy mind a Zeneakadémia, mind a Teológia egyházzenész hallgatói közöttünk töltik gyakorlati idejük egy részét. Öröm, hogy a kötelező időszak után is többen közöttünk maradtak, és vállalandó felelősség, hogy bevezessük a fiatal kollégákat az evangélikus liturgikus ének gyakorlatába.

A fóti kántorképzővel is erős a kapcsolatunk: énekeseink egy része tanít a fóti tanfolyamokon. Nyáron így módunk van átélni a mindennap kétszeri közös énekes imádságot. Megerősítő látni, mily természetességgel fogadják ezt a liturgikus formát a tanfolyamista gyerekek. Így valósul meg a bevezetőben leírt folyamat: a felnőtt fiatalok (a kántorátus tagjai) bevonják az ifjabbakat napi közös imádságukba.

Meddig még?

Gyakran gondolok arra, vajon meddig folytatható még ez a sorozat. Botta Pista bácsiék az ötvenes években talán két-három évig tartottak liturgikus esti istentiszteleteket Kelenföldön. Az akkori fiatalok a mai napig emlegetik azt a kort. Persze akkor egyfajta politikai állásfoglalást jelentett az alkalmak látogatása, mert az ifjúsági munkát korlátozták, hát istentiszteleten gyűlhetett össze a fiatalság. Ma sokfajta vonzó tevékenységi formát kínálhat a gyülekezet, ebből csak egy a vespera. Fontos mégis a folytatás, ha meg akarjuk őrizni kapcsolatunkat az elődeinkkel – azokkal, akik hatvan éve végeztek ilyesmit, s még inkább azokkal, akik a XVI–XVII. században tartották még a zsoltározó istentiszteletek hagyományát. Két évezred hittapasztalata rögzült ebben a gyakorlatban. Átélhető benne a „szentek közössége”. Tudom, hogy minden kor újra és újra keresni fogja az imádságos elmélyülést, és minden korban lesznek olyanok, akiknek fontos, hogy istenimádatuk igényességgel párosuljon. Folytatjuk tehát és várjuk, ki és mikor veszi át tőlünk a stafétabotot.

Egy emlék

Heteket tölthettem Angliában ösztöndíjon a kétezredik évben. Feladatom éppen a liturgikus együttesek munkájának megismerése volt Londonban és környékén. Repülőm hazafelé éppen egy téli vasárnap délutánján érkezett; feleségem autóval egyenesen a templomhoz hozott, ahol társaim már elkezdték a szolgálatot. Féltem az összehasonlító pillanattól, de hamar megnyugodhattam, hallva az énekszót: kis csapatunk nem maradt el a hírneves angol együttesek mögött. Művészi szinten énekelték a kórusműveket, érthetően vezették a zsoltározást és boldogan kapcsolódtam be magam is a közös imádságba, hetek angol és latin szertartásai után végre magyarul.