Fővárosi Protestáns Kántorátus

A szerző a MEE zsinatának lelkészi elnöke, a Magyar Egyházzenei Társaság korábbi elnöke

Forrás: 25 éves a Fővárosi Protestáns Kántorátus 1996–2021, 6–9. o.

Amikor elérkezik a jelentős évforduló, akkor a »közösség« és a »közönség« visszanéz. Egészen a kezdetekig. Azután végignézi az utat. Majd értékeli a mai helyzetet, ahova ez az útszakasz vezetett. Talán mindez segít abban is, hogy reménységgel előretekintsen. Mindenesetre egy szóban, egy mondatban próbál summázni, egy gondolatsorban összegezni: mi volt a lényeg, mi volt az értelme, mi az eredménye?

Negyedszázada indult el a Fővárosi Protestáns Kántorátus a szolgálata útján. Felvillannak emlékek, ideidézünk nagy pillanatokat és hétköznapinak tűnő vasárnapokat, ünnepi eseményeket sok hallgatóval és együtténeklővel, és jelentéktelennek tűnő csöndes estéket, alig gyülekezettel. De szólt a zene szárnyain Isten szava, hangzott az emberi lélek dallamokon kifejezett imádsága, és zengett az istendicséret, a magasztaló-dicsőítő hang, ami már nem emberi produktum, hanem az a hatás, amit Isten jelenléte és csodálatos tettei kiváltanak teremtményeiből. Hiszen aki megtapasztalta a Mindenhatót, személyesen átélte a közelségét, nem tud hallgatni. Zeneszerzők, az egyház közössége, az előadók így szólalnak meg: Lélek motiválta módon, az adoráció hangján.

S a sokféle lehetőség, amely 25 év múltat, eleven jelent és a jövő reménységét összefogja, nem más, mint ez a szó: ajándék.

Isten ajándéka volt ez az emberöltőnyi idő: hangjaiban, eseményeiben, embereiben, s az ezen felül zajló, szavakkal ki nem fejezhető történésekben és tényekben. Isten ajándéka. Isten ajándékozta meg a mindig változó, de lényege szerint állandó kántorátus- közösséget. Azokat, akik vezettek és azokat, akik közreműködtek, azokat, akik egy szeletet vállaltak a küldetésből, s azokat, akik hátukon hordták az egész ügyet.

Isten ajándékozta meg azokat, akiknek a kántorátus szolgálata egy-egy alkalmon vagy hétről hétre sokat jelentett. Zenei élményt, lelki táplálékot, az istendicséret kiváló útjára való segítést, a közös imádság kontinuitását és mégis mindig az újdonság erejével ható eseményét. A kívülről megszólaló tiszta hangot és az együtt énekelhető dallamot- harmóniát.

Isten ajándékozta meg a szent zene ügyét egy újabb „szereplővel” a zenei előadók palettáján. Isten ajándékozta meg az egyház, az egyházzenészek, s a rájuk figyelők közösségét egy szolgálatát magas szinten végző együttessel.

S mindez egészen konkrétan. Nevekre, eseményekre, folyamatokra, állandóságra- stabilitásra értve. S bár a gazdag történet nem enged minden ajándékot felsorolni (még a művek, az ünnepi események, koncertek, szolgálatok, felvételek jelen kötetben megtalálható listája sem adhat teljes képet – az csak mennyei távlatból tekinthető át…), mégis pár név és címszó jelez valamit a nagy isteni ajándékcsomag egészéből.

Egyházzenei Társaság – Egyházzenei Tanszék

A szocializmus és kommunizmus elnyomó évtizedeiben megszüntették a magyar zenei élet szíve-közepében, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (azóta Egyetemen) az egyházzenei képzést. A rendszerváltás közelében kerülhetett újra szóba, hogy a legmagasabb, felsőoktatási szinten lehessen egyházzenét tanulni. Az Egyházzenei Tanszak újraszületése és a köréje épült Egyházzenei Társaság megalapítása tette lehetővé, hogy olyan munka induljon, amelyben a képzés, továbbképzés, tapasztalatcsere és egyházzenei gyakorlat egyfajta szimbiózisban élhessen. Az egyetemi képzés, a kántorok, tanárok és művészek által folytatott rendszeres szakmai munka, az alapot és hátteret biztosító tudományos tevékenység, a szakirodalom és a zenei repertoár közreadása azt is igényelte, hogy legyenek olyan kis központok, amelyek az elméletet életté váltják, s ahol egyrészt a felnövő nemzedék gyakorlatot szerez, másrészt az érdekeltek és az egyház mintapéldát ad az igényes egyházzenei élet kialakítására és folyamatos fenntartására. Így alakultak a helyi szolgáló közösségeken túl olyan katolikus, evangélikus és református kántorátusok, amelyek zászlóshajóivá válhattak a megújuló musica sacra-nak. A tanszék újraindítása és a társaság olyan ajándék volt a szent zene elkötelezettjeinek, amely fizikailag és lelkileg megadta az igényes egyházzene létformáját sokaknak.

Dobszay László

Az ajándékok azonban nem csupán tárgyak lehetnek, s nem csupán egy szervezetben vagy közösségben elérhetők, hanem személyekben. Istenadta tehetségekben, odaszánt életű tudósokban, elkötelezett művészekben, jövőt formáló pedagógusokban is tetten érhetjük a Mindenható ajándékait. Ahogy az egykori szentesi apátplébános élete végén ilyen címmel írt életösszegző könyvet: „ajándékba embereket kaptam”. Dobszay László Isten ajándéka volt. Ajándék a magyar tudományos, kulturális élet, az egyházi és egyházzenei élet, a pedagógus- és kántorvilág számára. Az a különleges tudása, az átlátó képessége, az összegző gondolkodása, a valóság, a művészet és benne a zene értése sokak életét indította jó irányba, gazdagította, változtatta meg, tette emberek és Isten felé nyitott, kreatív életté. A Fővárosi Protestáns Kántorátus hátterében is ott állt az a tudás, szervezőképesség, odafigyelés, biztató és bátorító tanácsadás, amely áradt Dobszay Lászlóból. Nem telepedett rá sem más munkákra és közösségekre, sem erre az alkotó csapatra. Ott volt a háttérben. A tőle kapott tudásban, a segítő tájékozottságban, a jó ötletekben, a példaadó publikációkban és különleges kisugárzást adó zenei produkciókban hatott mindenkire, aki a közelébe került. Meg nem szűnő kérdezései, inspiráló megjegyzései, mindig tanító kritikái ott voltak a magyar egyházzene és az aktív egyházzenészek minden eseményében, mozdulatában, zajló és kiteljesedő folyamatában. Élete Istentől kapott ajándéka máig hat és hatékony, a 25 éves jubileum nélküle elképzelhetetlen.

Bence Gábor

A zenészeket korábbi nemzedékekben is adó családban, a zeneszerető lelkész édesapa gyermekeként érkezett gyermek a konzervatórium és a Zeneakadémia elvégzése után hamar az evangélikus egyházzenei élet meghatározó alakjává vált. Stílusokban való jártassága, kiváló pedagógiai érzéke, a liturgia szeretete, egyháziassága, organizációs készsége és lutheri hilaritása kiválóan alkalmassá tette, hogy a nagy közösségben (a Kántorképző Intézet vezetőjeként, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium énektanáraként) és a helyi gyülekezetben (orgonista-karnagyként) kiemelkedő színvonalon végezze szolgálatát. Ennek a gazdag életpályának egy fontos szelete, hogy hosszú időn át a Fővárosi Protestáns Kántorátus vezetőjeként nevelt ki nemzedékeket, mutatott országosan is mértéknek számító példát és végezte a gyülekezet számára áldást hozó feladatot. Igényessége, a művek megválasztásának nagyívű koncepciója, a folyamatos munka megszervezése és a hétről hétre való aprómunka ajándék volt sokak – sokunk számára. Így vallhat az a közel 100 aktív muzsikus, akik a keze alatt megfordultak a kántorátusban, s így vallhat az a kelenföldi gyülekezet is, amely befogadta ennek a munkának örömét és gondját egyaránt.

Pap Kinga Marjatta

A biztos alapokra hagyatkozhatott, amikor átvette a kántorátus vezetését. Kitartó szervezőmunkája, hangszeres gyakorlata, alapos tanulmányokra épített karnagyi munkája, s nem utolsósorban az ebben a közösségben szerzett tapasztalata ismét csak ajándékként könyvelhető el mind az alkotó közösséggé vált kórus, mind pedig a szolgálatukat befogadó hallgatóság számára.

Szolgáló muzsikusok

Mind-mind ajándékemberek. De azért váltak azzá, mert maguk is megajándékozottak. Zenei tehetséggel, jó hangi adottsággal, kitartó, fáradságot nem ismerő munkával, az egyik legnagyobb kincs, az idő odaáldozásával. S miközben másoknak osztották kincseiket, maguk is gazdagabbak lettek. Nem csak tapasztalatban, a közös munkára való készségben, az újabb meg újabb darabok ismeretében, az egyházi szolgálat gyakorlatában, hanem hitben, emberségben, belső nemességben. Így működik a keresztény szolgálat ökonómiája. Egymás hite, tudása, tapasztalata által gyarapodunk, hogy másokat is részeltessünk az igazi kincsekben. Az a mintegy száz ember, aki hosszabb-rövidebb ideig együtt szolgált a kántorátusban, nem csak a közösség kultúráját, s a zenei értékeket tudhatja magáénak, de a nagyobb közösség – az emberi társadalomnak – is értékesebb és értéket teremteni tudó tagjává lett. S ez már az Isten ajándék-gazdálkodásának csodálatos titka.

Ünnepi események

A Fővárosi Protestáns Kántorátus 25 évének minden pillanata ünnep volt. S ez nem túlzás. Állításom érvényes minden megnyilvánulásra. Az önálló koncertekre, az alázatot is igénylő közreműködésekre, a látványos eseményekben való részvételre, a különleges vesperákra, s a „szürke”, vasárnap estéről vasárnap estére zajló énekes imaórákra, emberi nagy sikerekre és az esetleg visszhang nélkül maradt szolgálatokra. Ünneppé nem csak az igényes muzsika tette, hanem Isten jelenléte, akiről és akinek énekeltek. Az ünnep ajándéka pedig visszahat: a homo festivus, az ünneplő ember így készül és készít fel másokat is az örök ünnepre.

Nagyköveti küldetés

Nagykövetnek lenni megtiszteltetés. Már-már ajándékszámba megy mind a megbízó, mind a befogadó részéről. A musica sacra nagykövetének, s ezáltal Isten követének lenni különös lehetőség. A 25 évre így is lehet visszatekinteni!

Soli Deo gloria

Minden művészeti együttes mozgatórugója a sikerélmény: az, hogy képesek vagyunk egyéni korlátainkat és tudásunk, képességeink határait legyőzni és szépet, értékeset alkotni. A sikerélmény pedig azzal válik teljessé, hogy kivívjuk emberek tiszteletét, megbecsülését, s így átélhető a dicséretben vagy tapsban mérhető siker. A kántorátus tagjainak sikerélménye máshol érhető tetten: abban az élményben, hogy „engem is felhasznál az Isten” – az embert segítő, mentő és kiteljesítő munkájában. Evangélikusként tudjuk, hogy négy „Sola” van, az ötödik csupán következmény. A hitünk e négyre épül: egyedül Szentírás alapján, a hitből, a kegyelem ajándékaként, Krisztusban teljes és teljesedik ki az életünk (van üdvösségünk). Sola scriptura, fide, gratia, solus Christus. Ami ezután jön, ebből fakad: egyedül Istené a dicsőség.

Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését. (2 Tim 4,7–8)

Ünneplő keresztény gyülekezet! Szeretett testvéreim a Krisztus Jézusban!

Ahogyan az amerikai filmekben, leginkább vígjátékokban az esküvőket felvezetik: azért gyűltünk ma itt össze – na nem Valentin napi istentiszteletre, ahogyan valaki múltkor kérdezte tőlem, hanem – hálaadó istentiszteletre ötvenedvasárnapján, szóval azért gyűltünk ma itt össze, hogy hálát adjunk az Örökkévaló Istennek, hogy kegyelmében megtartotta a Fővárosi Protestáns Kántorátust 25 éven, negyed évszázadon keresztül.

1996-ban, amikor eme kórus elkezdte szolgálatát, jómagam a Szerb Antal Gimnázium padsorait koptattam…

… és akkori gimis zenekaromnak a Tears nevű alterpop zenekarnak sikerein dolgoztam. Hogy soha nem hallottatok erről a zenekarról, nem a véletlen műve, nem végeztem jó munkát. Szemben a Fővárosi Protestáns Kántorátussal, mely 25 éve folyamatosan, a legmagasabb zenei minőségben képviseli az egyházzenét.

Negyed évszázad nagy idő, persze ha az évezredes énekkincset nézzük, amit a kántorátus szolgálata megszólaltat hétről hétre, egyáltalán nem nevezhetjük soknak a 25 évet.

Igen, hálát adni gyűltünk ma össze, és ebbe kapcsolódik be Istennek ma is megszólító igéje a Timóteusnak írt 2. pásztorlevélben. Pál apostol, vagy aki az ő neve alatt írta ezt a levelet, számadással zárja a levelet: visszatekint életére, szolgálatára. És itt hadd húzzam alá, hogy ma mi is, akik itt vagyunk, azért IS gyűltünk össze, hogy hálaadással, DE visszatekintsünk szolgálatunkra kántorátusvezetőként, a kórus tagjaként, gyülekezeti tagként, vagy éppen lelkészként.

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.”

Nemes harc. Versenyfutás. Hit mint megtartó erő. Gyönyörű képek, melyek segítenek az összegzésben éppúgy, mint a felkészülésben a böjti időszakra, hiszen ki ne tudná, hogy szerdán hamvazószerda, jövő vasárnap böjt első vasárnapja lesz. Nemes harc. Versenyfutás. Hit mint megtartó erő.

Bennünk van mindhárom. És benne van a kántorátus 25 évében, negyedszázados szolgálatában is. Nemes harc, a háttérmunka, a nem látványos fénymásolás, próbák, félelmek-szorongások, izgalom, kihívások, emberi megpróbáltatások a kántorátusruha vasalásától a motetták mennyei mannaként való megszólaltatásáig.

És persze a versenyfutás. Sokszor az idővel, sokszor az egyházi évvel, sokszor saját magunkkal. Versenyfutás, ami nem vesszőfutás volt sosem, és nem is kocogás a naplementében, hanem olyan mozgás, mely mindig az Isten felé mozdult meg, és tette ezt a legmagasabb nívóval.

Mert a minőségből az Isten számára felajánlott szolgálatban nem szabad alábbhagyni, és beérni a középszerűséggel. Ahogyan Gáncs nagypapán mondotta volt, és ezt sokszor idézem: túl rövid az élet ahhoz, hogy ne Bachot hallgassunk. Vagyis, ahogyan a Tórában is benne van, hogy az Örökkévalónak mindenből a legjobb jár, igaz ez az egyházi szolgálatra: legyen szó kántorról, egyházfiról, kertészről, irodai munkatársról, felügyelőről, lelkészről. Legyen szó a tiszta hangról, vagy éppen a tiszta evangéliumról.

Nemes harc. Versenyfutás. Hit mint megtartó erő.

A hit megtartó erejéről sokan sokféleképpen tudnának itt most beszélni. Csernus Imre pszichiáterrel volt egy interjú nemrégen az egyik hetilapunkban és ő így nyilatkozott:

„Hit nélkül durva élni. Úgy létezni, hogy a félelmek határoznak meg, az nem élet, csupán vegetálás.”

A hit megtartó ereje igenis ott van mindannyiunkban, akik komolyan vesszük Jézus mondatát, amit Jairus leánynak feltámasztásakor mondott: „Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”

Igen, ez most nekünk szól. A te hited tart meg téged. Az én hitem tart meg engem. Nem más, a HIT. Ma is, amikor hálát adunk, ma is, amikor készülünk böjtre. Ma is, amikor lezárunk egy négyrészes vesperasorozatot.

Ma is, amikor a Timóteusnak írt 2. levél részlete minket is kizökkent, minket is felráz, mint is mérlegkészítésre, számadásra, egyfajta összegzésre hív és bátorít: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.”

Szeretett gyülekezet! Az igazság koronája. Micsoda kép! A versenyfutás győztesének kijáró koszorúról van szó itt alapigénkben, ami nagyon szép szimbólum, melynek jelentése nem más, mint Isten végleges igenje egy életre, amit az ő kegyelme oltalmazott és vezetett célba.

Fantasztikus evangélium ez: Isten igent mond ránk. A nemes harcunkra, a versenyfutásunkra, a hitünkre. Akkor is, ha éppen ingadozik, vagy már csak a sziluettje látszik, akkor is, ha olyan sziklaszilárd, hogy annál biztosabb fundamentum nincs is. Isten igent mond ránk. Ezt jelenti az igazság koszorúja kép. Ezt jelenti a félretett korona képe, ahogyan Simon Tamás bencés szerzetes fordítja a kifejezést.

Isten mond ránk igent: ő, akinek irgalma, kegyelme, oltalma velünk volt az előző 25 évben is. És abban bízunk, hogy velünk is marad, egészen a világ végezetéig, ahogyan Krisztussal és Krisztusban meg is üzente nekünk.

Nekünk, mindanniyunknak, akik komolyan vesszük az alapige előtti mondatot is a timóteusi 2. levélből: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő”.

És szól az ige, és szól a zsoltározás, és a bíró Jézus, aki a hitvallásunk szerint is eljön ítélni élőket és holtakat, áldásával kísér minket.

Ezt éljük meg nap mint nap. És abban a bizonyosságban indulhatunk tovább, hogy a ránk igent mondó Isten, akinek valamennyi ígérete Jézusban lett igenné és ámenné, aki megszületett, meghirdette az Isten országát, meghalt, feltámadt – ő, az Úr megerősít minket.

Lelke által megvigasztal, ha most éppen nagyon fáj, és erőt ad, ha éppen erőtlenek és bizonytalanok vagyunk. Mi pedig hit által, a megtartó hit által belekapaszkodhatunk ebbe a reménységbe, és elmondhatjuk felemelt fejjel, hogy MI, ma február 2021. február 14-én, Bálint napon, ötvenedvasárnapján, a negyedszázad ünnepén, MI, AZÉRT gyűltünk ma itt össze, hogy ha nem is Facebookos házassághetes furcsa kerettel, de IGENT mondjunk Rá. Rá, aki egyszer és mindenkorra igent mondott ránk. Akit azért szerethetünk, mert Ő előbb szeretett minket. Hála legyen az ő kimondhatatlan, felfoghatatlan, elmondhatatlan, de megtapasztalt, igaz, hűséges jóságáért. Ámen.