Fővárosi Protestáns Kántorátus

Forrás: Evangélikus Élet, 1999. március 28., 4. o.

Böjt első napjaiban jelenik meg a Kelenföldi Gyülekezet énekkarainak közreműködésével készült kompakt-lemez (CD), amelyen Heinrich Schütz két műve – a „Jézus Krisztus hét szava a keresztfán” és „A feltámadás története” – magyar nyelven hallható.

H. Schütz életművének gerincét egyházi művei adják. Templomi előadásra szánt kompozícióiban valósítja meg azokat az eszméket, melyeket Itáliában dolgoztak ki, s amelyek a szöveg jól érthetőségét és a kifejezés mindenek elé állítását tűzik maguk elé. Itáliában az új zenefelfogás elsősorban az operairodalomban érhető tetten. Schütz – bár tudomásunk szerint maga is foglalkozott operaírással – liturgikus műveiben csodálatosan ötvözi a reneszánsz kor fenséges többszólamúságát a forradalmian új barokk szövegközpontúsággal.

Fiatalkori műve, „A feltámadás története”, összeválogatja a négy evangélium szinte valamennyi történetét, melyek a feltámadásról tudósítanak a három Mária tanácstalanságától az üres sír előtt egészen Jézus utolsó tanításáig s az apostolok kiküldéséig. A történeteket az evangélista mondja el recitatív módon vonós hangszerek kíséretével, de ami párbeszédes formában is elmondható, azt Schütz a szereplők szájába adva zenésíti meg. A párbeszédeket hangsúlyosabbá teszi az, hogy minden szereplőt két-két énekes személyesít meg: nem a realisztikus ábrázolás tehát az elsődleges, hanem az, hogy mind mélyebben belénk ivódjanak a feltámadásról tanúskodó mondatok. Néhány helyen a teljes kórus is megszólal. Különösen monumentális a mű zárókórusa, amelyben két négyszólamú kórus bizonyságtevő éneke mellett szól az evangélista ujjongása: „Victoria! Feltámadott!”

A lemezen található másik kompozíció Schütz kései műve, a „Krisztus hét szava a kereszten”. A művészetét tökéletességig kiérlelt szerző műve szinte minden külsőségről lemond. Krisztus keresztfán mondott szavait egyszerűen, mesterkéltség nélkül énekelteti el. Talán éppen ez az egyszerűség adja a mondatok igazi súlyát. Jézus hangja most csak egy énekessel szólal meg, de mellette két hegedű visszhangozza és mélyíti el a dallamfordulatokat: meditatív zene a XVII. századból.

Schütz művészete a német bibliafordításban gyökeredzik, teljes értékűen a németül jól értők élhetik csak át. A mostani hangfelvétel magyar nyelven készült. Bálint Zsolt igényes munkája a magyar adaptáció. Ahol csak lehetett, közelített a magyar bibliai szöveghez, és mindent megtett azért, hogy mai magyar nyelven, romantizálás nélkül érvényesülhessen az evangélium. Különös szeretettel ajánljuk e felvételt a fiatal közönségnek, bízunk benne, hogy a zene tisztasága és a jól érthető szöveg kedveltté teszi körükben Schütz műveit, s így alapkincsünkké válhatnak a megváltó halálról és a dicsőséges feltámadásról tudósító szövegek.

Forrás: Magyar Egyházzene VII. évf. (1999/2000) 2. szám, 244–246. o.

Az év elején négyen, doktorképzős zeneakadémisták (társaim voltak: Fehér Judit, Dobszay Ágnes, Bubnó Tamás) három hetet tölthettünk Londonban. Feladatul kaptuk, hogy az ottani liturgikus életet tanulmányozzuk anglikán és római katolikus templomokban.

Kezdtük a Westminster Katedrálissal, jártunk a tridenti liturgiát folytató Bromphton Oratory Church-ben többször is, megfordultunk a Westminster Abbey-ben néhányszor; a Szent Pál-székesegyházban találtuk a legkiegyensúlyozottabb állapotokat és a legszínvonalasabb művészi munkát. Megfordultunk Cambridge-ben a Trinity College kápolnájában, ahol éppen három kollégium egyesített vegyeskara tartott evensongot, és láttuk az éppen küszködő oxfordi Magdalen College kórusát.

Igyekeztünk jól kihasználni az időt, s a húsz nap alatt huszonnyolc különböző templomi alkalmon (mise, vespera, evensong, stb.) valamint tizenkét kóruspróbán vettünk részt. Megismerkedhettünk alapos és odaadó munkát folytató egyházzenészekkel, megcsodálhattuk az egyházzenei élet szervezeti hátterét. Nem csoda tehát, hogy a három hét elteltével úgy éreztük, hazatérve saját munkánkat is másképp fogjuk értékelni. Olyan sajátosan kifinomult, zeneközpontú liturgikus élet részesei lehettünk, amely – ha nem is fenntartások nélkül követendő – további tevékenységünkhöz viszonyítási alapként szolgálhat.

A „Magyar Egyházzene” olvasói már többször kaptak beszámolót a mindennapi liturgiát éneklő angliai kórusok életéről (fiúkórusok fizetett férfiénekesekkel, ill. college-i vegyeskarok), így csak néhány fontosabb benyomásomról írok.

Elsőként az előkészítettségről és a rendezettségről. A rendszeres liturgikus zenei szolgálat egyik kulcsa a hónapokra előre kidolgozott repertoár. Az énekkarok „szereplése” nem ahhoz igazodik, mikorra készülnek el egy mű megtanulásával, hanem a próbaidő maximális kihasználásával alkalmazkodnak az előre tervezett programhoz. Ez a munkatempó a kórusvezetőktől is nagy felkészültséget követel: tudniuk kell, hogy egy-egy kompozíció melyik pontját kell a gyakran csak huszonöt perces, rövid próbán kiemelni, próbálni. A rendezettség ebben nagyon sokat segít: a próbákon nincs üresjárat, rossz értelemben vett demokratizmus, beleszólás. Mindenki érzi, hogy a tőle telhető koncentráltság nélkül az istentiszteleti szolgálat gyengül.

A rendezettséghez tartozik az is, hogy az egyes templomokban a liturgia egységes, helyi szokások alig befolyásolják annak menetét, s így a fizetett profi énekesek – ha egymást helyettesítik – teljes természetességgel tudnak bekapcsolódni a munkába. Rendezettek és jól előkészítettek a liturgikus kiadványok is. Alig van szükség alkalmi fénymásolgatásokra, hiszen – a figurális tételek kivételével – szinte minden megtalálható a nyomtatott könyvekben.

A fentieknek egyszerre alapja és következménye a komolyan vett liturgia. Ennek sok külső bizonyítéka van, mint például az ünnepélyes bevonulás és más liturgikus mozgások, az öltözet, s az, hogy a kórusok vállalják – a templomterek kialakításából adódó – láthatóságukat; legtöbbször a gyülekezettel egy szinten, és nem elbújtan, karzatokon foglalnak helyet. A napi liturgiát felvállaló templomokban a papok is vállalják az ebből fakadó szolgálataikat: a lelkészi kar három–négy tagja hétköznapokon is jelen van és szolgál az istentiszteleteken. (Protestáns körökben az külön megemlítendő, hogy ez a jelenlét alázatos jelenlét, hiszen az evensongon nincs prédikáció – „papi szóló szerep” – a lelkészek az imádságokat és a bibliai textusokat olvassák „csak”.) Komolyan veszik tehát a liturgikus körökben közhelynek számító tézist: a liturgia az egyház létformája.

Természetesen mindehhez szerteágazó és összetett szervezeti háttér szükséges, kezdve a templomok rendben tartásától, a liturgikus mozgásokat „vezénylő” egyházfik szolgálatán, a fiúnekesek iskoláján át egészen a kottatárosok segítő és előkészítő munkájáig. Itt kell megemlítenem az orgonisták különösen magas képzettségét is. Ők egy-egy együttes „második emberei”, akik lenyűgöző természetességgel alkalmazkodnak a kórusokhoz (gyakran húszegynéhány méteres távolságból is tökéletes szinkronban kísérik őket), és legtöbbször igényes orgonaművekkel is hozzájárulnak a liturgia ünnepélyességéhez. (Itt jegyzem meg, hogy a karvezetők többsége először orgonistaként szolgál, évek alatt így ismeri meg a kórusrepertoárt.)

Negyedikként az énekelt repertoár sajátosságairól írok. A hatalmas mennyiségű anyag igényes megszólaltatása csak úgy képzelhető el, hogy e repertoár legszélesebb sávját a késő reneszánsz és korabarokk angol és spanyol (!) kórusirodalom művei alkotják. Ebből az alapból kiindulva, erre építve azután minden más stílus elérhető. Ugyanakkor az is könnyíti a különböző korok zenéjében való tájékozódásukat, hogy az anglikán liturgia kórustételeit minden kor feldolgozta saját stílusában úgy, hogy a művek szerkezete, felrakása nem hoz forradalmi változást. A hangzás egységes, bármely korból való is az énekelt kompozíció. (Ehhez járul hozzá, hogy a profi énekesek nem szólisták, operai hangképzéssel, hanem igazi kamaraénekesek.)

A bevezetésben említett néhány fenntartásomat is le kell írnom. Úgy tapasztaltam, hogy egy-egy kórus művészi színvonalát az előre elképzeltekkel ellentétben, elsősorban mégsem többévtizedes hagyományai biztosítják. A kórusvezető munkája és személyisége a meghatározó, a hagyomány és a folyamatosság csak lehetőséget ad a kimagasló munkához. (Két helyen is tapasztaltunk vezetői válság hatására bekövetkezett hirtelen színvonalesést.)

Komolyabb kérdéseket vet fel annak átélése, hogy a szertartások szerkezete – különösen az, hogy a művészi szépség érdekében a papi szövegeken kívül minden más szerep csak a kórusnak jut – szinte teljesen kizárja az „egyszerű gyülekezeti tagokat” az aktív részvételből. Elismerve, hogy létezik csendben figyelő aktivitás is, le kell írnom, néha mennyire bántó volt, hogy még a hitvallást, a Miatyánkot sem mondhatta közösen a gyülekezet (anglikán helyeken a kórus egy hangon recitálja), s az is (különösen a katolikus templomokban), hogy egyáltalán nem számítanak a gyülekezet hangjára még a népénekek éneklésekor sem. S e népénekek….! Angol sajátosságnak kell gondolnom, mert mindkét felekezetnél egyaránt a vidám, feszes ritmusú, egyszerű szerkezetű, négysoros dúr dallamokat részesítik előnyben, még a német korálokat is átírják kiegyenlített ritmusú „menetdalokra”. Ehhez szorosan kapcsolódik a negyedik kritikám is: az énekkísérők, nem tudva ellenállni hangszerük csábításának, túlontúl gyakran használnak bombasztikusan erőteljes regisztrációt hangszerükön.

Mindamellett lelkész barátomnak úgy foglalhattam össze angliai tapasztalataimat: „Ha valakit szeretnél beoltani a rendszeres liturgia tiszteletével és szeretetével, küldd el csak egy hétre Angliába, ottani tapasztalata többet ér, mint egy teljes évnyi elméleti oktatás”.