Kiemelt események

A hetenkénti vesperaszolgálat mellett kiemelt események is kísérték a kántorátus útját: önálló hangversenyek, ünnepi szolgálatok, szakmai bemutatók és tematikus sorozatok mellett zenésztársakkal, más együttesekkel közös kisebb-nagyobb vállalkozásokban is részt vettünk ökumenikus, nemzetközi és hazai körben. Az évek során jelen lehettünk az emberi élet fordulópontjain: a kántorátus egyaránt szolgált keresztelőn, esküvőn, örömteli születésnapi alkalmakon és temetési búcsúztatáson.

2010. január 9.
Kelenföldi evangélikus templom

Énekes szolgálat Gáncs Aladár ny. lelkész–orgonista temetésén

Gáncs Aladár 1948–49-ben segédlelkészként szolgált Kelenföldön, a kilencvenes évek második felében pedig többször végzett helyettesítő szolgálatot gyülekezetünkben.

A búcsúztatáson elhangzott többek közt Johann Sebastian Bach: Jesu, meine Freude c. művének több tétele.

2010. február 23.
Farkasréti temető

Énekes szolgálat Frenkl Róbert volt országos felügyelő temetésén

2010. május 26. 17 óra
Pilinszky János Irodalmi Kávéház (Váci utca)

Credo-est

Hagyományteremtő szándékkal hívta össze előfizetőit és az érdeklődőket a megújult Credo evangélikus folyóirat új szerkesztőbizottsága és a kiadványt megjelentető Luther Kiadó.

Az esten bemutatták a Luther Kiadó közelmúltban megjelent két kötetét is. Fabiny Tibor Szótörténések. Hermeneutikai, teológiai és irodalomtudományi tanulmányok c. kötetét Szűcs Ferenc teológus, egyetemi tanár, Hafenscher Károly Liturgika. A keresztény istentisztelet protestáns megközelítésben, ökumenikus szellemben c. könyvét pedig Dobszay László professor emeritus mutatta be.

Közreműködött a Fővárosi Protestáns Kántorátus (karnagy: Bence Gábor), Mezei Mónika és Sárkány Júlia (ének), valamint Regős Júlia (viola da gamba).

2010. szeptember 26.
Budai ciszterci Szent Imre templom

Közös ökumenikus szolgálat teremtésvédelmi ünnepen

„A Budai Ciszterci Szent Imre templomban közös teremtésünnepi istentisztelettel vette kezdetét a teremtésvédelem hete, melyet a római katolikus, evangélikus és református egyházak közösen ünnepelnek meg. A teremtés ünnepe az Európai Keresztyén Környezetvédelmi Hálózat ajánlása és az Egyházak Világtanácsa felhívása alapján került megrendezésre. A Fővárosi Protestáns Kántorátus nevű kórust Bence Gábor karnagy vezényelte. Az igét Steinbach József hirdette a Zsolt 18,49 alapján” – írta az alkalomról a reformatus.hu.

Bence Gábor: A vespera gyakorlata a protestáns kántorátusban és az evangélikus kántorképzőben

Forrás: Magyar Egyházzene XVIII. évf. (2010/2011) 2. szám, 149–152. o.

A Magyar Egyházzenei Társaság X. konferenciáján, 2011. március 14-én Nyíregyházán elhangzott előadás

Két, jellegében különböző színtéren lehetek részese a zsoltározó közös imádságnak: a Fővárosi Protestáns Kántorátussal tizenöt éve tartunk énekes vesperát a munkaév vasárnapjain a kelenföldi evangélikus templomban, s legalább ennyi ideje a fóti kántorképző tanfolyamok napirendjének is része már a gregorián alapú közös imádság. A Kántorátus egy fővárosi értelmiségi gyülekezet életének része, a kántorképző tanfolyamokon diákkorúak vannak együtt közel három hétig, táborszerűen. Kelenföldön számítunk arra, hogy ismeretlenek – esetleg csak a kultúra iránt érdeklődők – jelennek meg a templomban. Fóton egy zárt közösség hatvan tagja gyakorolja a zsolozsmát a tanfolyam idején. A Kántorátus énekegyüttese észrevehetően elkülönül a gyülekezettől (liturgikus ruhánkban félig a gyülekezet felé fordulva ülünk), a fóti tanfolyamokon kevesebb a külsőség, az előénekesek elvegyülnek a diákok között.

Mi a közös a zsolozsma szerkezeti elemein kívül a két gyakorlatban? Elsőként éppen a gyakorlat szó nagyszerűségét emelném ki. Az eltelt évek alatt megváltozott számomra a kifejezés jelentése: a gyakorlat nem valami száraz, kötelességszerű, lélektelen külsőségességet jelent immár, hanem olyasvalamit, ami biztonságot, keretet ad a lelki élethez, a hozzá való ragaszkodás erőt adóvá vált. A gyakorlatban való részvétel önmagában is evangéliumhirdetést, evangéliumátélést ajándékoz. Megtapasztalhattam, hogy a zsolozsma által kínált fegyelmezett aktivitás, az állandó és változó részek aránya teszi minden élethelyzetben építővé a közös imádságot.

A formai alap, természetesen, a zsoltározó istentisztelet sok évszázados rendje. Ezt a rendet evangélikusként először meg kellett ismerni, meg kellett tanulni. Ferenczi Ilona kutató munkássága és a Zeneakadémia Egyházzene Szakának tevékenysége adta meg az alapokat ahhoz, hogy tízévnyi gyakorlás után nyomtatásban is ki mertük adni a Gyülekezeti liturgikus könyv príma- és vesperarendjét. 2007 óta a „GyLK” használata könnyíti meg a zsoltározó istentiszteletek anyagának összeállítását.

Formai jellemző még mindkét gyakorlatban, hogy a gregorián alapú énekeket nem kíséri hangszer. Többször csábított az a könnyebbség, amelyet a harmonikus kíséret jelentene a közös recitációban, a responzóriumok és antifónák éneklésekor, de fontosabbnak tartottuk az imádságos vonás kiemelését a kíséretnélküliséggel. Így a korálok és a genfi zsoltárok verses énekei kiemelkednek orgonakíséretükkel a többi szertartási ének közül.

Hosszú időt igényelt, míg a zsoltárrecitáció természetessé vált közösségeinkben. Elmondhatjuk, hogy már vannak köztünk olyan fiatalok, akik protestáns létükre belenőttek a gregorián éneklésnek ebbe az egyszerű repertoárjába. Ma már inkább fegyelmező erőnek tartom azt a figyelmi szükséget, mely a tónusok helyes használatához kell, s nem érzem, hogy a zenei koncentráció az imádság szövegeiről elterelné figyelmünket.

A kelenföldi kántorátus gyakorlatában külön jelentősége van a figurális zenének: a közös imádságot bevezető bevonuló kórusműnek, a kollektaimát követő ünnepi motettának s a díszesebb korálfeldolgozásoknak. Eleinte csak arra gondoltunk, hogy ezek az ünnepélyes tételek az alkalom koncertszerűségét erősítik majd, vonzóbbá teszik az esti istentiszteleteket. Az évek folyamán megértettük, hogy maguk a szolgálók, a kántorátus tagjai épülnek leginkább a művek megszólaltatásával. A zeneileg képzett énekesek hétről hétre átélhetik, hogy tudásuk javát a közösség elé tárva lehetnek részesei a közös imádságnak.

Gondolatmenetünkben itt érkeztünk el az egyik legfontosabb kérdéshez: kinek, kiknek a közösségi imádsága a zsoltározó istentisztelet? Mi a szerepe az előénekesi feladatot vállaló énekegyüttesnek? Téves azt gondolni, hogy ők – úgymond – csak segítik a gyülekezet közös imádságát. Helyesebb úgy fogalmazni, hogy a kántorátus bevonja a gyülekezet tagjait az általa gyakorolt lelkiségi folyamatba, saját imádságos életébe.

Fóton, a kántorképző tanfolyamok fiataljai között hasonló tapasztalataink vannak, csak kissé más összefüggésben. Miért akarna egy tizenéves fiatal neki idegen zenei formulákat használva imádkozni? A válasz megértéséhez tudnunk kell, hogy a tanfolyamok előadói maguk is fiatalok, alig néhány évvel idősebbek csak tanítványaiknál. A zenéhez való kapcsolatukon túl példaképeivé is válnak a diákoknak viselkedésükkel, öltözködésükkel, szokásaikkal is. Ők, ezek a fiatal tanárok vonják be a diákokat imádságos életükbe, akik eleinte csak a vezetők „kedvéért” tanulgatják az új énekeket. Néhány nap elteltével azonban a reggeli és esti imádság természetes keretté válik a csoport minden tagjának ahhoz, hogy énekelve kérjen áldást a kezdődő napra és adjon hálát este a nap ajándékaiért. Így vonja be az oktatók közössége a „tanfolyamistákat” saját imaéletébe és ezzel együtt az Egyház egészének imádságába.

Ezen a ponton kell kitérnünk arra a kérdésre is, hogy milyen az együttműködés a közös imádság során a lelkészekkel. Természetesen megvalósítható a közös imádság úgy is, ha az igehirdető csak saját feladatára összpontosítva mindössze az áhítat menetét figyeli: mikor kerül sorra az igehirdetés, honnan és mikor kell felolvasnia a reá bízott imádságokat. De a közösség átélésében sokat segít, ha a lelkész is aktív figyelemmel vesz részt az istentisztelet egészén, ha szerepet vállal a liturgikus tételek megszólaltatásában, vagy legalább olvasva követi a zsoltározás folyamatát. Külön ajándékként élem meg, ha az igehirdető rámutat, hogy az ünnephez kötött litugikus tételek és a perikóparend milyen viszonyban vannak egymással. Így válhat ő is az imádkozó közösség részévé, így lehet szolgálata szerves része a közös imádságnak.

Az igehirdetés helye és mikéntje a kántorképzős gyakorlatban érthető igazán jól meg. Térjünk most vissza gondolatban ismét Fótra! A kántorképzős fiatalok között különösen fontos az igehirdetés, az evangélizáció. Hogyan találhatja meg a helyét a megszólító erejű – nem ritkán fiatalos hangvételű – igehirdetés a kötött rendben megvalósított zsolozsmahórában? Különítsük el a kettőt egymástól? Hangozzék el először a prédikáció, és csak ezt kövesse a zsolozsma? Vagy a kötött rendű imádság lezárása után legyen az igehirdetés helye? Teremtsünk-e így nagyobb szabadságot a szolgálatot végző lelkésznek? Lehetséges ez a változat is. Úgy tapasztaltuk, hogy akkor, ha a közösség nagyobb része már sajátjának érzi a liturgikus énekekkel megvalósított istentiszteleti formát, akkor nem töri meg bántóan az istentisztelet ívét a mégoly fiatalos eszközökkel élő igemagyarázat sem. Életünk része az énekelt imádság ugyanúgy, mint az elgondolkodtató és megragadó igehirdetés is.

Végezetül essék néhány szó a zsoltározó istentiszteletek terjedéséről az evangélikus egyházban! A Protestáns Kántorátus tevékenysége példává, majdhogynem tananyaggá vált az elmúlt években. Közöttünk teljesítik liturgikus gyakorlatuk egy részét mind a Zeneakadémia egyházzenész hallgatói, mind a Teológia kántorszakosai. Rendtartásunk, munkamódszerünk természetes módon befolyásolja a következő nemzedék más gyülekezetekben megvalósított zsoltározó istentiszteleteit. Több más kezdeményezés mellett (liturgikus kórusok tudomásom szerint tevékenykednek már Zuglóban, Rákospalotán, Budahegyvidéken és Ferencvárosban, hogy csak a fővárosiakat soroljuk) éppen idén kezdte meg szolgálatát egy újabb ferencvárosi Kántorátus is Muntagh Lőrinc vezetésével. Ők a liturgikus énekek gazdag feldolgozottságára építenek: jóval gazdagabban alkalmazzák a többszólamúságot, mint a Gyülekezeti liturgikus könyv kínálná. Itt tehát zenei, intellektuális gazdagodásnak lehetünk tanúi.

A kántorképző tanfolyamok közvetlenebb módon segítik a liturgikus éneklés megerősödését az evangélikusságban. Azok a diákok, akik eleinte furcsálkodva ismerkednek a nekik idegen énekmódokkal, néhány tanfolyam után már az istentiszteleti gyakorlat természetes részének érzik ezt az énekmódot is.

Őszintén szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a zsoltározó istentiszteletek másfél évtizedes gyakorlása nem hozott különleges ébredést az evangélikusságban: az esti istentiszteletek látogatottsága elég kis létszámú. Az elmélyülés a helyesebb kifejezés: nem tömegeket kell, hogy vonzzon a zsoltározó istentisztelet, hanem keretet, alkalmat tud adni azok közös imádságához, akik elmélyülni vágynak imádságos életükben.

Tapasztalatunk az, hogy a zsolozsma nem pótolja, hanem segíti az imádkozó életet. Rendszerességével olyan alkalom életünkben, amelyen nem beszélhetünk már „külsődleges elemekről”és belső, lelki tartalomról, mert ez a kettő eggyé válik: a fegyelmezett zenei teljesítmény, a rendezett liturgia az imádkozó közösségben találja meg értelmét.