Kiemelt események

A hetenkénti vesperaszolgálat mellett kiemelt események is kísérték a kántorátus útját: önálló hangversenyek, ünnepi szolgálatok, szakmai bemutatók és tematikus sorozatok mellett zenésztársakkal, más együttesekkel közös kisebb-nagyobb vállalkozásokban is részt vettünk ökumenikus, nemzetközi és hazai körben. Az évek során jelen lehettünk az emberi élet fordulópontjain: a kántorátus egyaránt szolgált keresztelőn, esküvőn, örömteli születésnapi alkalmakon és temetési búcsúztatáson.

2000. május 14. 18 óra
Kelenföldi evangélikus templom

A vespera keretében Bán Ildikó és Nagy Csilla diplomahangversenye

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzene tanszakának főiskolai tagozatán diplomázó hallgatók liturgikus diplomakoncertje.
2000. szeptember 24. 11 óra
Kelenföldi evangélikus templom

Első főistentiszteleti szolgálat

Ettől a naptól kezdve a munkaév folyamán az „ifjúsági istentiszteletes” vasárnapokon nem Farkasréten, hanem a délelőtti főistentiszteleten énekelt a kántorátus.

Dobszay László: Kis kórus – nagy kórus

Forrás: Új Ember katolikus hetilap, Jegyzetek a liturgiáról rovat, 2000. október 8.

Mostanában sokszor szembesülök a liturgia és kórusének viszonyának a zsinat után megoldatlan kérdéseivel. Én (is) úgy nőttem fel, hogy a templomi zene dísze az önkéntesekből álló nagy vegyeskar volt, és sok egyházkarnagy is (érthető módon) ennek szereplésében látja ma is tevékenységének megkoronázását. Ugyanakkor e nagy kórusok legtöbb helyen ma emberhiánnyal küzdenek, és nehezen találják helyüket az új liturgiában. Egyre világosabban látom, hogy e nagy kórusok a XIX. század második felének termékei, s lehetőségeik pontosan megfelelnek az 1850 és 1950 közötti időszak igényeinek.

Az őskeresztény korban a celebráns, a szolgálattevők és a gyülekezet éneke a jól képzett zsoltárénekes szereplésével lett teljessé. A VI. század után a zsoltárénekes szerepét az alapos egyházi és zenei nevelésben részesített szkóla vette át. A középkori többszólamúság előadói a karpapokból és a legjobb diákokból kialakított 10–12 fős kántorátus tagjai voltak. A nagy katedrálisok vagy a Capella Sistina kórusa a reneszánsz virágkorában sem haladta meg ezt a létszámot. De még a barokk kor, vagy Haydn, Mozart miséit is hivatásosak kicsiny csoportja adta elő, szólamonként legfeljebb 3–4, de inkább 1–2 énekessel vagy zenésszel.

A XIX. század folyamán az új, romantikus irodalom a kórusok jelentős létszámnövekedésével járt. Többségük nyilván képes is volt megfelelő színvonalon elénekelni a korszerű kórusrepertoárt. A nagy vegyeskar ideálja századunkban is fennmaradt, de a körülmények és a liturgikus igények egyre több nehézséget támasztanak.

Milyen jó és milyen rossz következményekkel járt a nagy kórusokra való áttérés? Azon kívül, hogy az új irodalomhoz illő dúsabb hangzást eredményezték, egyre inkább vonták a templomi hívek egy részét is az istentiszteleti akcióba. Ahol jól vezették a kórust, ott e tevékenység zeneileg is, vallásilag is a tagok javára vált, s a kórus sok helyütt jó templomi közösséggé alakult. Másfelől viszont kedvezőtlen körülmény, hogy a fizetett, hivatásos énekeseket legtöbb helyen felváltó önkéntesek bizonyos esetlegességet hoztak a templomi zenébe: a teljesítmény egyre inkább az egyéni buzgóság, a hangpotenciál és életkori összetétel befolyása alatt állt. De a tartalmi problémák még nagyobbak: egy-két kivételes esettől eltekintve az ilyen összetételű kórus nem tud a liturgiához igazán alkalmazkodni.

Mert hogyan is dolgozik az ilyen kórusok többsége? Lassanként felépítgeti, azután fenntartja, kiegészíti a néhány miseordináriumból és motettából álló repertoárt, azután e repertoárból a rendszeres vagy csak nagy ünnepekre meghirdetett kórusnagymisén előveszi, amit tud, amivel elkészült, amit az adott összeállítás mellett meg tud szólaltatni. S ennek következménye, hogy a kórus vagy csak az állandó részekben tud részt venni (ordinárium), vagy csak egy-egy szezonális darabbal tud a liturgikus időhöz alkalmazkodni (mondjuk egy szenvedési motetta nagyböjtben), vagy a liturgiába egyáltalán nem illő kórustételekre kényszerül (pl. offertóriumi Ave Mariák).

A legnagyobb probléma tehát az, hogy egy valódi proprium éneklését nem lehet elvárni egy amatőr kórustól. A zsinat után az ordináriumot elvileg a népnek kell énekelnie (legfeljebb a kórussal váltakozásban), elvileg tehát a nagykórusok repertoárjának gerincét alkotó misék aliturgikusakká váltak. A hagyományos motettára kevés a liturgikus alkalom (csak offertóriumra és áldozás végén énekelhetők). A kórus igazi liturgikus feladata a proprium éneklése lenne, amire viszont képtelen (amint ez például az Új Emberben hétről hétre közölt kórusnaptárból nyilvánvaló).

Mi hát a megoldás? A megoldás két részből áll. Egyrészt ki kellene alakítani a nagykóruson belül vagy attól függetlenül egy kis létszámú, professzionális énekesgárdát (nevezzük így: kántorátust), melynek tagjai megfelelő szinten meg tudják szólaltatni a nap liturgiájához illő darabokat, tehát nem azt, amit éppen tudnak, hanem amit vasárnapról vasárnapra egyetlen próbával is elő tudnak készíteni (éppen azért, mert képzett zenészek). Hasonló szerepet játszhatnak a gregorián művelésében a főként fiatalokból álló szkólák is, akik nemcsak hogy minden héten ott állnak helyükön, de jó esetben akár több misét is elláthatnak váltott előénekeseikkel (vö. az őskeresztény kor pszalmistái). Akár a kántorátus, akár a szkóla nagy részt vállalhat abban a feladatban is, amely tovább már aligha halasztható a magyar egyházban: a rendszeres zsolozsma-istentisztelet bevezetésében.

Ez nem azt jelenti, hogy a romantikus nagykórusra nincs szükség. Inkább azt, hogy a nagykórus megszabadul attól a feladattól, amelynek teljesítésére képtelen: a liturgia változó részeinek közvetlen követésétől. Ők ismét dolgozhatnak motetta-repertoárral, mellyel (amikor képesek szereplést vállalni) a mise semleges helyein illő módon megjelenhetnek (például egy időszaki jellegű vagy általános tematikájú dicsérő motettával felajánlás alatt, oltáriszentségi motettával áldozás alatt). Sőt, biztonságérzetüket fokozhatja, hogy a kántorátus, a képzett énekesek kis csapata ilyenkor a szólamok élére áll. A két együttes között nem szabad rivalizálásnak támadnia, hiszen mindkettő – a maga módján és maga adottságai szerint – Isten dicsőségét szolgálja.

Persze egy előfeltétele van e rendszerváltozásnak: a plébániai költségvetésből egy kis részt el kell különíteni a hivatásosak díjazására. Mert méltó a munkás a maga bérére, nem várhatunk el kötelező hetenkénti megjelenést és próbát attól, akit nem köt valamiféle szerződés a templomhoz. (A pap és a kántor is megkapja a stólapénzeket.)

Legalább egy plébánián próbát kellene tenni a hármas rendszerrel (kántorátus, nagykórus, gyülekezet). Hamar kiderülnének az igazítanivalók is, de még inkább a hatalmas előnyök.

2000. november 5. 18 óra
Kelenföldi evangélikus templom

A vespera után a Kelenföldi kulturális napok rendezvénye

Igét hirdetett Németh Péter.

Közreműködött Horváth Kálmán (szavalat), Győri Noémi és Simon Barbara (orgona) és a Fővárosi Protestáns Kántorátus Bence Gábor vezetésével.

Műsor

Vörösmarty Mihály: Szózat

Duruflé: Prelúdium (S.B.)

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Heinrich Schütz: Verleih uns Frieden

Heinrich Schütz: Gib unsern Fürsten

József Attila: Ars poetica

Messiaen: A megdicsőült test öröme és fényessége (Gy.N.)