Fővárosi Protestáns Kántorátus

Forrás: evangelikus.hu, szöveg: Kézdi Beáta, fotó: Kiss Tamás

Budapest – Egyedülálló egyházzenei munka zajlik húsz éve a kelenföldi evangélikus templomban. Az 1996-ban alakult kántorátus (liturgikus kamarakórus) minden vasárnap változó zenei anyaggal díszített vesperát énekel, ahol a gregorián zsoltározásba és a gyülekezeti énekekbe a hívek is bekapcsolódhatnak. A valamikori tagok az ország számos pontján, sőt most már több európai országban végeznek színvonalas egyházzenei és kórusmunkát. A Fővárosi Protestáns Kántorátus vezetőjét, Bence Gábort kérdeztük az elmúlt húsz évről és a január 31-i ünnepi alkalomról.

– Hogyan tekint vissza erre a húsz évre? 

– Nem elsősorban zenei teljesítményként látom ezt az időszakot, hanem példát adó szolgálatnak egyházunkban, amelyben a liturgia folytonossága kicsit háttérbe szorult téma. Hálás vagyok, hogy gyakorlatunkkal visszahozhattuk a folyamatosan imádkozó Egyház ideáját, és ehhez nem kellett szerzetesi életformát választanunk. Ezt a heti egyszeri alkalmat kifejezetten arra szánjuk, hogy együtt imádkozhasson a gyülekezetnek az a rétege, amely fogékony az igényes keretekre. A zsoltározó istentiszteleteknek nem az igehirdetés a központi eleme, hanem a liturgia, az egybegyűltek istenimádata. Fontosnak tartom azt is, hogy egyházunkban a mindennapi megtérésen van a hangsúly, de úgy érzem, a folytonosságot, a megérkezettséget, az otthonérzést megerősítő alkalmakra is szükség van. Egyházi vezetőink gyakran szerveznek megszólító alkalmakat, fesztiválokat egyházunk életében, ahol megrázzuk, megszólítjuk az embereket, de kérdés, hogy hányan vannak azok, akik a megrázás után később le is tudják ültetni a templomba a megszólítottakat.

– Mi volt a cél a Fővárosi Protestáns Kántorátus megalapításakor?

– Dobszay László professzor a megalapításkor úgy gondolta: egy világvárosnak – mint például Budapest – kell, hogy legyen olyan zenei szolgálata, amely bármely nemzetből érkező turistát el tud látni művészi igényű istentiszteleti alkalommal. Ezért 1996-ban két katolikus és egy protestáns kántorátust alakítottak. Dobszay László elképzelése angol mintákból táplálkozott, de be kell látni, hogy a terve nem váltotta be mindenben a hozzá fűzött reményeket. A kántorátusos vesperák nem váltak turistaprogramokká, de sok budapesti lett rendszeres látogatója ezeknek az istentiszteleteknek. Az alapítás lendületében Bódiss Tamás református kollégámmal egy hagyománytisztelő, de a mai korban is helytálló protestáns rendet alakítottunk ki elsősorban Ferenczi Ilona kutatásaira építve. Húsz év elteltével is ezt a rendet követjük: zsoltározás, igeolvasás, imádságok és a Magnificat mellett többszólamú korálokat, motettákat is énekelünk.

– Mire számíthatunk a január 31-e ünnepi alkalmon?

– Sokat törtük a fejünket. Elsődleges célunk a hálaadás a két évtizedért és a találkozás a régi énekesekkel. Mai társaim mellett Bódiss Tamás is segített az ünnep kialakításában, s úgy döntöttünk: nem gálaműsort tartunk, nem a „Best of Kántorátus” műsort akarjuk végigénekelni. Inkább most is azt vesszük figyelembe, hogy hatvanad vasárnap lesz éppen, és olyankor mi a hivatalosan előírt zsoltár, korál. Persze néhány tételt kicsit díszesebbre veszünk a szokottnál, hiszen harminc énekessel egészen másként szólhat az együttes.

– Mi a legnagyobb öröm ebben a húsz évben?

– Több is van, de ilyen az a film- és lemezfelvétel, melyet Schütz: Krisztus hét szavából készítettünk magyar nyelven. Vagy a szintén magyar nyelven felvett Feltámadás története című Schütz-mű. Megvalósítottuk a kántorátus segítségségével a karácsonyi történet magyar nyelvű előadását is. És vannak még jól sikerült koncertek is természetesen az élmények között. Legutóbb például Gyenesdiáson, az énekkarvezetők konferenciáján, énekelhettünk egy gazdag anyagot. „Az hallatszik a hangotokon, hogy ti a liturgikus szolgálatban összeszokott csapat vagytok” – mondta Dobszay tanár úr egy koncertszerű műsorunk után. És valóban: együttesünk tényleg a liturgikus gyakorlaton összeszokott társaság. Ha visszaemlékszem, volt egypár igazán megható szereplésünk, áldott pillanatunk. Például, amikor a Szent Mihály-templomban úgy énekeltük el a Krisztus, ki vagy nap és világ korálfeldolgozást, hogy engem nem láttak az énekesek, mert karvezetőként véletlenül pont hátra kerültem a levonuláskor, és mégsem esett szét az énekünk, hanem tökéletesen együtt szólt minden, a lélegzetvételünk összeszokottsága biztosította az összhangot.

– A kelenföldi evangélikus gyülekezet kórusát is vezeti, ahova jó hangú „műkedvelők” járnak. A kántorátusban ezek szerint válogatott énekesek alkotják a csapatot?

– Hála Istennek, a gyülekezeti énekkarba is kottát jól olvasó énekesek járnak. De a kántorátus-szolgálat még speciálisabb képességeket kíván: jó hangú, a kottát „prima vista” módon olvasókkal alkotjuk a társaságot, olyan énekesekkel, akik képesek akár egyedül is ellátni egy-egy szólamot. Erre azért van szükség, mert nincs sok próbaidőnk, csupán annyi, mint maga a szertartás. A zenei pályát választó énekesek mellett nagyon sokféle területről vannak köztünk énekesek: nyelvész, gyógytornász, közlekedésmérnök és még sorolhatnám a foglalkozásokat. Örömöm, hogy ma már olyanok is énekelnek az együttesben, akik tizenöt éve kisgyerekként még csak szüleiket kísérték el a vesperákra. Tizenkét-tizenöt név van az aktív énekesi listánkon most, az a célunk, hogy legalább hatan-nyolcan végezzük a szolgálatot. A húsz év alatt hetven énekes került fel a névsorunkba, s talán negyven olyan tagunk volt, akik egymást váltva hordozták vállukon az elmúlt két évtized szolgálatait. Három mai énekesünk szinte a kezdetekkor csatlakozott már hozzánk, s azóta is vállalják a rendszeres szolgálatot: Pap Kinga Marjatta, Ecsedi Klári és Mády Kati.

– Lehet a kórust máshova is elhívni?

– Alapvetően Kelenföldön vagyunk, de egy ilyen csapatnak természetesen vannak máshol is szolgálatai. Szívesen vesszük a meghívásokat, s ha tudunk, vállalkozunk is vendégszolgálatra. Külföldön is voltunk néhányszor, és konferenciákon is énekeltünk már, mint meghívott előadók. Saját templomunkban rengeteg alkalmunk van szeptember második hetétől egészen júniusig, hiszen csupán télen tartunk egy kéthetes szünetet. Ennyi alkalom alatt temérdek anyagot is éneklünk. 

– Mik a célok és a tervek még?

– Jó lenne, ha születnének még a mi példánkból más kántorátusok a fővárosban. A Teológiáról és a Zeneakadémiáról is jönnek hallgatók, és azt remélem, hogy valaki majd átveszi tőlem a stafétabotot, és talán valami friss, fiatalos irányt hoz. Bár ez még egyelőre várat magára. Azt gondolom, hogy van olyan élethelyzet, életszakasz az ember életében, amikor szívesebben jön el egy ilyen alkalomra, mint egy klasszikus igehirdetéssel felépített istentiszteletre. Abban reménykedem, hogy a lelkészek is meglátják ebben az értéket. Ezeken az alkalmakon végül is az imádkozó közösség a kántorátus, és ha ennek az imádságnak a különlegesen kidolgozott formája megérinti a templomba jövőt, akkor közénk jön és velünk énekelheti a zsoltárt, az éneket – közösségként velünk imádkozik. A fóti kántorképzőbe járó fiataloknak (ez évente úgy százhúsz evangélikus diákot jelent) már természetes ez az istentiszteleti forma, a Gyülekezeti liturgikus könyv megfelelő zenei anyagot kínál: hiszem, hogy egyre több evangélikus templomban születik meg az igény a zsoltározó istentiszteletek megszervezésére.

Ennek az évtizedek óta tartó munkának a nyomán állt össze a Gyülekezeti liturgikus könyv, de jó tudni azt is, hogy ide járnak szakmai gyakorlatra a Zeneakadémia egyházzene szakos, és az Evangélikus Hittudományi Egyetem kántorszakos hallgatói is. Bár a katolikus vonalon általánosabb a templomi liturgikus kórusok alapítása, jó hír, hogy protestáns területen is alakult néhány rendszeresen szolgáló együttes: evangélikusoknál a ferencvárosi kántorátust, a szombathelyi liturgikus kórust említhetjük, a reformátusoknál pedig a Kálvin téren és Budafokon havonta szolgáló csoportokat.